Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

ti egyetemre iratkozott be, magyar-latin szakos bölcsészhallgatónak. Egyetemi tanulmányai idején az Eötvös Kollégium tagjaként szerezhetett európai látókört és korszerű műveltséget. Anyagi okok mégis arra a késztették, hogy hosszú évekig vagyonos családoknál nevelősköd- jék. Csak sokára, 1935-ben, lépett közszolgálatba. 1936 és 1946 között Szolnok megyei irodaigazgatóként működött. 1933 óta részt vett a munkásmozgalomban. A felszabadulás után, 1946-ban, a Szolnok megyei Levéltár vezetőjévé nevezték ki. Ettől kezdve életét a levéltárügynek szentelte. 1951-ben a Magyar Országos Levéltárba került, a II. osztály vezetőjeként, majd főigazgatőhelyettessé lépett elő.

1957-ben helyezték a Levéltári Igazgatóság élére. Ott működött 1968-ban történt nyugalomba vonulásáig.

Nyílt, joviális egyénisége, barátságos, társaságkedvelő lénye, jóízű humora kedvelt- té tette őt nem csak a magyar levéltárosok körében, hanem a külföldi szakkörökben is, amelyekben széles körű nyelvtudása révén otthonosan mozgott. Szedő Antal sok éven át képviselte a LIG-et a Nemzetközi Levéltári Tanácsban, s ott a nemzetközi együttműködés érdekében eredményesen tevékenykedett. 1964-be a Nemzetközi Levéltári Tanács Végrehajtó Bizottsága rendes tagjává, 1972-ben tiszteletbeli tagjává választották. Rendszeresen részt vett a Levéltári Kerekasztal konferenciákon és a nemzetközi levéltáros kongresszusokon. Nyugalomba vonulása után is tevékeny tagja maradt a hazai levéltári szakterület irányítását segítő Levéltári Tanácsnak, részt vett a nemzetközi levéltáros kongresszusokon, előadásokat tartott a magyar levéltárügyről a marburgi levéltáros iskolában, és beszámolt a Levéltári Szemle hasábjain a Nemzetközi Levéltári Tanács működéséről. 72 évesen még tervei voltak. Ezek megvalósítását balesete csak késleltetni látszott, halála azonban végképp megtagadta.

Sashegyi Oszkár LSZ, 1976.1. sz. 229. p.

Székely Vera (1924-1991)

Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek életét a második világháború határozta meg: az üldöztetés során szerzett betegsége egész életén végigkísérte, gyakran akadályozta. 1945-től a fúzióig a Szociáldemokrata Párt központjában dolgozott, majd 1949-től az ELTE Bölcsészettudományi Karának hallgatója, előbb a történelem-közgazdaságtan, majd a történelemlevéltár szakon. Levéltárosi oklevelet, egyéves országos levéltári gyakorlat után, 1954-ben szerzett. Egyetemi doktor 1962-ben lett. Az egyetem elvégzése után referensként a Levéltárak Országos Központjába került, 1957-1959 között a Módszertani Csoportban működött. 1959. január 1-től az Országos Levéltár dolgozója, előbb a II. Osztályon, majd a Forrástudományi Kabinetben, végül a Feudalizmuskori Osztályon. A II. Osztályon három évig kutatótermi felügyelő volt, majd több levéltárat rendezett. 1970-ben elkészítette a II. Osztály repertóriumának összevont mutatóját. 1984. évi nyugdíjazása után az ELTE Történelem Segédtudományai Tanszék munkatársa lett. Itt tovább folytatta a levéltárban megkezdett archontológiai munkásságát. 1968-ban jelent meg a tanulmánya Egy peremkerület történetéről. A következő évben az 1918—19-es forradalmak külképviseleteiről közölt tanulmányt a Levéltári Szemlében. Foglalkozott (és publikált e témákról) Kunfi Zsigmond külpolitikai memorandumával, a száz év előtti Budapest közigazgatásával, a Belügyminisztérium tisztviselőivel. Nagyobb lélegzetű munkákat az archontológia témaköréből tett közzé: A központi államigazgatás

351