Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
tét, munkaalkalmat és jogvédelmet biztosítva sok száz építőmunkásnak - és hogy ő volt az, aki kezdeményezte az Országos Levéltár szakszervezeti csoportjának létrehozását, majd a Közalkalmazott Szakszervezet levéltáros szakbizottságának életre hívását. De nem szól az életrajz - csupán a kereteiről - az életének nagyobbik felét kitöltő levéltárosi munkásságáról sem. Példaadó szakértelemmel és szorgalommal végzett munkája nyomán lett az Igazságügy minisztérium iratanyagát hajdan magába foglaló 69-es raktár a levéltár egyik büszkén mutogatott mintaraktára, majd az egyik, háborús események folytán leginkább összekeveredett iratanyagból, a Belügyminisztérium anyagából teremtett jól áttekinthető levéltárat. Szerkesztette és közreadta a Belügyminisztérium repertóriumát három kötetben. Értékes tanulmányt írt a Levéltári Közleményekbe az Igazságügy minisztérium megszervezésének időszakáról s élete végéig foglalkoztatta e munkájának folytatása. Szinte állandóan napirenden tartotta a modern iratkezelés problémáit. Áldozatkész és eredményes munkássága mellett soha nem feledkezett meg a kezdőként környezetébe került munkatársak oktatásáról, neveléséről. Magam is azok közé tartozom, akik tanulhattak tőle - s ezért érzem most megtisztelő kötelességemnek az emlékezést. Szűcs László LK, 1965. 2. sz. 344-345. p. 0! 1965. március 6-án, 57 éves karában hunyt el és élete nagyobbik felében - 34 éven át - az Országos Levéltár dolgozója volt. Ez a több mint három évtizedes odaadó szolgálat már önmagában is elegendő ahhoz, hogy mindnyájunkból őszinte elismerést váltson ki. Pedig ez az emberöltőnyi időszak Szászi András munkás életének csak külső keretét jelenti. Ami a személye és munkássága iránti mély tiszteletet még inkább felkeltette és maradandóan fenntartja bennünk, az a csodálatra méltó ragaszkodás és alázatos hűség, amellyel ő az Országos Levéltár és a magyar levéltárügy iránt viseltetett. 1931. október 31-én, 23 éves korában állt az Országos Levéltár szolgálatába. Minthogy csak elemi iskolai végzettsége volt, altiszti állásra alkalmazták. Érdeklődése, tanulékonysága és szorgalma révén aztán egyre magasabb rendű, egyre nagyobb szellemi követelményeket támasztó munkákat bíztak reá. így később ténylegesen végzett munkája és a státusban elfoglalt állása közötti eltérés egyre fokozódott, egyre mélyült. Rövidesen ő lett a minisztériumi levéltárak egyik legtájékozottabb és legaktívabb kezelője, majd - minthogy lankadadanul tovább tanult és tovább képezte magát - nem sokára már az előadói munkákban is megállta a helyét. Munkájának hivatalos elismerése egyre késett, de ő még a gondolatát is elhárította annak, hogy az Országos Levéltárat elhagyhatná. Csak a felszabadulás után, 1946-ban lett levéltári segédtiszt és 1950-ben sorolták be a levéltárosi állásba, melyet már oly rég kiérdemelt. Továbbra is a miniszteriális osztályon dolgozott és az Igazságügy minisztériumi Levéltár referense lett. Ezt a levéltárat aztán több évi alapos, következetes és precíz munkával oly mintaszerűen rendezte, hogy ez az iratanyag lett az egész osztály büszkén mutogatott példaképe. De a temérdek lelkiismeretes és pontos munkának, a még jobbra, a még alaposabbra való törekvésnek és a szép tudományos terveknek ez a csodálatos építménye az ellenforradalom idején néhány óra alatt megsemmisült, „elhamvadt” mint ő maga szokta volt, mélységes gyásszal a hangjában, mondani. Élete és szíwel-lélekkel végzett munkája egyik legszebb alkotásának elpusztulása nagyon megviselte. Szinte csak akkor állt ismét talpra, amikor az új feladatnak, a Belügyminisz349
