Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

fegyverténynek” számított. Évekig tartott a lepusztult állapotú iratanyag fertőtlenítése és költöztetése, amely ugyan némileg háttérbe szorította a hagyományos szakmai feladatokat, ám az új elhelyezési körülmények ugyanakkor meg is alapozták a későbbi elmélyültebb munka feltételeit. Dr. Szántó Ferenc főigazgató a megváltozott működési feltételekhez igazodóan új intézményi szervezeti struktúrát is kezdeményezett. Az úgynevezett kétpólusú levéltár koncepciója a történelmileg lezárt és a folyamatosan alakuló korszak nyitott, gyarapodó iratanyag-csoportjainak két részre választását jelentette. Ezzel az intézményi-szervezeti tagolással kívánta megfelelő keretek közé illeszteni a levéltár szakmai működését. Támogatta a technikai fejlődés eredményeinek bevezetését: a BFL az elsők között alkalmazott nyilvántartási feladatai végzésére számítógépet. Dr. Szántó Ferenc főigazgató a levéltár tudományos munkájának szervezését is igyekezett új alapokra helyezni. Tudományos tanácsot hozott létre az intézmény munkatársaiból, amely demokratikus módon, választással szerveződhetett meg. A tanács feladata az egyéni történészi és a levéltár-tudományi tevékenység koordinálása, és az eredmények részrehajlás nélküli értékelése volt. Foglalkoztatták a levéltárosok szakmai identitásproblémáinak kérdései. Vezetőként síkra szállt a levéltártudomány nívó- sabb műveléséért, írásaiban állást foglalt a levéltáros szakmai öntudat megerősítése mellett. Más tudományos intézményekkel is felvette a kapcsolatot, s a közös munka eredményeként új dokumentumkötetek, tanulmányok láthattak napvilágot. 1990-ben a társadalmi és politikai átalakulás forrongó időszakában úgy döntött, váltania kell, ezért a vezetés lehetőségét átadta az újonnan érkezőknek. Főigazgatói tevékenységét mindvégig megfontoltság és jóindulat, a korlátozott lehetőségek kihasználásának szándéka jellemezte. Emlékét a szakma és Budapest Főváros Levéltára kegyelettel megőrzi.

Breinich Gábor LSZ, 2007.1. sz. 114-115. p.

Szász János (1923-2007)

Amikor meghallottam a hírt, hogy itt hagyott bennünket, lázas nyugtalansággal kutattam a könyveim között, míg rá nem találtam a karcsú kötetre. Szász János: Dávid Ferenc. Kiadta az Unitárius Egyház Budapesten, 1982-ben. Hogy miért vettem elő több mint húsz év múlva? Azért, mert engem ehhez a kötethez szoros kapcsolat fűz. Közel egy évtizede ismertük már egymást, s nemcsak közeli munkatársak, hanem barátok is voltunk. Midőn láttam, hogyan küszködik a kézirat gépelésével, hogyan csapkodja pár ujjal a rozoga írógépet, felajánlottam a segítségemet. Elfogadta. S miközben úgy tűnt, én teszek neki baráti szívességet, valójában ő volt az, aki megajándékozott engem: bepillanthattam egy, a hit által erős, művelt, szabad szellem világába. Igen. Szász János szabad ember volt, a szó legtisztább és legnemesebb értelmében. Akkor is az volt, midőn a 2. világháborúban a szovjet hadsereg mindent taroló bevonulását élte át a MAORT lispei olajtelepén, s akkor is, amikor a rendszer zsigeri bizalmatlansággal, holmi kegyet gyakorolva engedte meg, hogy a fővárosi levéltárban dolgozzon. Itt, megismerve őt, környezete hamar megtanulta tisztelni és becsülni. Számunkra, körülötte csetlő-botíó fiatalok számára pedig egy másik életnek - nem, ó nem a lehetőségét, hanem a - valóságát mutatta fel. Szász János 1946. március 31-től 1971. augusztus végéig állt az Unitárius Egyház szolgálatában mint lelkész, majd, mint lelkész és levéltáros. 1971. szeptember 7-jétől Budapest Főváros Levéltárában az I. osztályon levéltári kezelő 1982 decemberéig, majd 1985. március 31-ig, nyugdíjazásáig, levéltáros. Levéltári működését a Szent

347