Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Tudományos munkásságát is a szakmai tisztesség és az intézmény érdekeinek való alá­rendelés jellemezte. Nem látványos, könnyen elvégezhető feladatokra vállalkozott, hanem pontosságot és kitartást igénylő történeti statisztikai feldolgozások kerültek ki a tolla alól. Az Országos Levéltártól nyugdíjazása után sem szakadt el. Megnövekedett szabad ide­jében kutatóként kísérelte meg mindazt pótolni, amire aktív korában mások szolgálata miatt nem jutott ideje. Aggódva értesültünk kezdődő betegségéről, de reméltük, hogy közismert vitalitása és életkedve legyőzi az alattomosan támadó kórt. Munkatársai és ifjabb kollégái kitörő örömmel fogadták, amikor február végén ismét részt vehetett egykori osztálya társas összejövetelén. Javuló egészségéről, terveiről beszélgettünk, és senki sem gondolt arra, hogy ez lesz utolsó találkozásunk. Őszintén sajnáljuk, és megdöbbenéssel vesszük tudomásul, hogy szellemi ereje teljében, hatalmas tapasztalat birtokában távozott örökre körünkből egy kedves munkatársunk. Családja, hozzátartozói és tisztelői gyászában mélységes részvéttel osztozunk. Kedves Éva! Legyen csendes, békés pihenése. Ress Imre gyászbeszéde LK, 1988. 2. sz. 369-370. p. Ш 1988. április 28-án meghalt dr. Baraczka Istvánná főlevéltáros, a Magyar Országos Levéltár nyugdíjas munkatársa. Baraczka Istvánné 1923. szeptember 9-én született Budapesten, s ez az évszám - mint megannyi kortársánál - azt jelentette, hogy a világháború közepette az érettségi után tanulmányait egy ideig nem folytathatta. 1941-től előbb napi-, majd havidíjas­ként különböző fővárosi hivataloknál dolgozott. 1943-ban, mint kezelőtiszt kezdte levéltári pályafutását a Fővárosi Levéltárban. A felszabadulás után a Pázmány Péter Tudományegye­tem jogi karán megkezdhette egyetemi tanulmányait, s ezzel párhuzamosan a Fővárosi Le­véltárban segédlevéltárossá nevezték ki. 1951-beri doktorált, majd a következő évben az Országos Levéltárhoz került, előbb a fotólaboratóriumba, majd a Központi Kutatóterembe. Ez utóbbinak 1953-tól 1985 végéig, nyugdíjba vonulásáig, vezetője volt. A Levéltár Központi Kutatóterme, ez alatt az egy emberöltőnyi idő alatt, a kutatók szá­mára mindenkor nyugalmat, jó munkafeltételeket biztosított, irányításában határozott és - eré­nyeiben és esetleges hibáiban - következetes, s éppen ezért biztos pontot jelentett. Az 50-es években Baraczka Éva egyénisége, mély embersége, az emberi problémák iránti érzékenysége és diplomáciai érzéke tette lehetővé azt, hogy olyan légkört teremtsen, ahol a jól képzett szak­emberek, akik közül többet a politikai viharok egzisztenciájukban érintettek, a kutatóban embe­ri önbecsülésüket visszanyerve, zavartalan körülmények között folytathassák tudományos te­vékenységüket, végezhessék munkájukat. Ez rendkívüli emberi teljesítményt igényelt, melyet a kutatóterem vezetője olyan természetességgel vállalt és végzett, hogy mindez a külső szemlélő számára rejtve maradt, a kutatóban a forró napokban is csendes, serény munka folyhatott. Hivatali munkáján túl, mint szakszervezeti aktivista a társadalmi munkából is mindig kivette részét, így a tudományos munkára alig maradt ideje és energiája. Különösen közigaz­gatás-történeti és történeti statisztikai témák iránt mutatott érdeklődést. Kőszeg társadalmi és gazdasági helyzete az 1828. évi összeírás tükrében) című tanulmánya után az MTA Mű­vészettörténeti Kutató Csoport Forráskiadványai sorozat 4. köteteként megjelent Urbaria et Conscriptiones (Budapest, 1975) szerzőhármasának egyik tagjaként jelenhetett meg nyomta­tásban tudományos feldolgozása. Terveit, hogy nyugdíjas éveiben tovább folytatja a történeti statisztikai feldolgozásokat, már nem valósíthatta meg. 34

Next

/
Thumbnails
Contents