Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Szabó István (1898-1969)

A levéltárnok, a történetíró és az egyetemi oktató szerves egységben forrt össze benne, még ha időben, élete egyes szakaszaiban az egyik vagy a másik hivatás határozta is meg munkája fő irányát. A magyar levéltárügy egyik kiemelkedő, markáns egyénisége volt. Nevét a levéltártörténet a nagy magyar levéltárnokok, Kovachich Márton György, Pauler Gyula. Csánki Dezső, Tagányi Károly, Károlyi Árpád és Herzog József sorában fogja említeni. A levéltári munkát Debrecen város levéltárában ismerte meg. Ettől kezdve levéltámoknak készült, és e pályához jogi és történeti alapképzettsége különösen alkalmassá tette. Élete egyik legtermékenyebb szakaszában, 1928-tól 1943-ig az Országos Levéltár tisztviselője volt. E másfél évtized alatt sokféle munkát végzett. Mint a kutatóterem felügyelője, a helytartótanácsi, a kamarai és a regnicoláris levéltár gondozója a kutatók százainak és százainak adott tanácsot, segítséget, eligazítást. Levéltári szakirodalmi munkásságából különösen kiemelkedik A magyar levéltárvédelem kérdése c. tanulmánya, amelyben az egész levéltárügy jövő fejlődésének távlatait megjelölte, amikor nemcsak az állam működésében keletkezett iratanyag levéltári elhelyezését akarta biztosítani, de minden arra érdemes iratra ki akarta terjeszteni a védelmet, keletkezése pillanatától kezdve és függetlenül attól, hogy hol, kinek a birtokában van. Olyan elgondolásokat vetett itt papírra, amelyeket évtizedek múltán népi államunk valósított meg. Éveken át szerkesztette az Országos Levéltár folyóiratát, a Levéltári Közleményeket. 1923-ban, a folyóirat megindulásakor azt tervezték, hogy hasábjain a levéltárak berendezését, történetét és anyagát ismertetik, és az egyhangúság ellensúlyozására történeti tanulmányokat is közölnek, történeti tárgyú könyvekről és folyóiratokról ismertetéseket adnak. Paulinyi Oszkár, majd Pleidell Ambrus a folyóiratnak új profilt adott, és ezt fejlesztette tovább Szabó István. A Levéltári Közlemények cikkei a levéltárügy elvi, módszertani kérdéseit vetették fel, a levéltári munka különféle területein adtak útbaigazítást és a levél- tárnok feladatait elemezték. A magyar levéltári kézikönyvet pótolták, és így a levéltárnoki kar szakmai felkészültségét szolgálták. Harmadik nagy munkája az egész levéltárügyet felölelő levéltári törvény előkészítése volt. Irányításával széleskörű adatgyűjtő munka indult a levéltárakban és a levéltárakon kívül található iratanyag helyzetéről és problémáiról. E gyűjtés eredményeinek felhasználásával és az irodalomban kifejtett elgondolásai alapján alakultak ki a törvény keretei, elvi irányvonala. A törvényjavaslat valóra válását az idejüket múlt társadalmi hatalmak és a II. világháború eseményei akadályozták meg. A felszabadulás után a törvénytervezet alapul szolgált az 1947. évi XXI. törvénycikkhez. Ez azonban az eredetinek eltorzult formája volt. Részint a háború utáni évek alkalmatlanok voltak a törvényben érintett kérdések végleges rendezésére, részint engedményeket kellett tenni a múlt még meglevő erőinek. Szükségszerű volt tehát, hogy a forradalmi átalakulás a törvényt egyszerűen félretette. Egyetlen elgondolása vált valóra: a levéltári felügyelet. A törvény alapján nevezték ki a levéltárak országos főfelügyelőjét, a mai Levéltári Igazgatóság jogelődjét. A törvény egyes elemei, elgondolásai bekerültek az 1950. évi 29. számú törvény- erejű rendeletbe, a magyar levéltárügy átfogó rendezésébe. Szabó István a levéltári munka során, az anyag közelségében olyan jelenségekre, összefüggésekre talált, amelyeket csak ő látott meg és csak ő tudott magyarázni. Volt tehetsége, ereje és szívós kitartása, hogy ezeket a problémákat, témákat fel is dolgozza, és eredményeivel előrevigye történettudományunk fejlődését. Történeti kutatásainak középpontjában a magyar parasztság múltja állott. Ebből

339