Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Lajos által jegyzett - a püspöki levéltár törzsanyagának javát csaknem repertóriumszinten feltáró leltár elkészítésében. 1974-ben fejezte be a miniszteriális sürgetések hatására az egyházmegyei fondleltár kéziratát - elsőként a katolikus intézmények közül. Az Egyháztörténeti Munkaközösség legaktívabb, szürke eminenciása volt. Az 1977-ben megjelent, bőséges történelmi adattárként is funkcionáló jubileumi névtár jó része anonim módon az ő alkotása. Ami más számára túl munkaigényesnek, vagy túl jelentéktelennek tetszett - azt vállalta és oldotta meg becsülettel. És ki tudja hányszor nyújtott biztos bázist a háttérből beszédekhez, aulai ügyintézésekhez - ahol más arathatta le felkészültségének babérjait. Tudását egész életében tékozló bőkezűséggel szórta... Kiváló szakmai kapcsolatokat ápolt a megyei levéltárral; 1987-ben a 200 éves Fejér Megyei Levéltár kiadványában jelent meg rövid levéltár ismertetője, Maradandót leginkább azok számára alkotott, akikkel személyes kapcsolatba került. Ha kutató jött, számára meghalt a világ: őszinte figyelemmel kapcsolódott be más munkájába, a referensi feladatkörön messze túlmutató, mindenre kiterjedő személyes segítséget nyújtott. „A levéltári munka az igazságnak tett szeretetszolgálat” - idézte egyik éves beszámolójában

II. János Pál pápát, e gondolatot íróasztalára is kiírta, és ennek szellemében munkálkodott véget nem érő türelemmel, jóakaratúan. Sokak által szeretett lelkipásztor volt, mindenki „Náci bácsija”. 1950-től kisegített a volt rendi templomban, 1960-tól pedig Székesfehérvár-Maros- hegyen. Sok paptársának és több püspöknek is rendszeres gyóntatója volt. Bizalommal teli és bizalmat ébresztő személyisége tette alkalmassá a szentszéki bírósági munkára is. 1990 után - bár hivatalosan nyugállományba vonult - új feladatok várták. Rendje hívta haza az újjáalakuláskor Zircre, perjenek. E tisztjét később 2000-ben magas kora miatt letette, de az apáti és a liturgikus tanácsnak továbbra is tagja maradt, s haláláig tanított a rendi főiskolán. Székesfehérvárral sem szakította meg a kapcsolatot. Amíg egészsége engedte, két-háromhe- tente néhány napra visszajárt: egyrészt lelki gyermekeihez, másrészt az évtizedeken át gondozott gyűjtemények apró-cseprő ügyeit intézni. Az egyházmegye csak 1995-ben alkalmazott levéltárost, aki - heti egy napon közösen rendezve vele egy püspöki hagyatékot - szinte észrevétlenül tanított be a kurrens egyházigazgatás egyetemen nem tanítható rejtelmeibe. De a könyvtárban is, az aulai munkában is nagy hasznát vették ismereteinek. Ő is örült, hogy vigyázó szemeit rajta tarthatta szeretett világán - mindezt azonban hiheteúen tapintattal tette. Egészségi állapotának fokozatos gyengülése miatt 1998-tól ritkultak, majd elmaradtak látogatásai. A kitüntetésektől, rivaldafénytől irtózó Ignác atya 1975-ben püspöki tanácsosi címet nyert, 1985-ben a művelődési miniszter jutalmazta Kiváló munkáért kitüntető oklevéllel - elsősorban könyvtári eredményei miatt. 1996-ban Székesfehérvár választotta díszpolgárává. Ignác atya egy olyan rendnek volt a tagja, melynek magyarországi tartománya címerében hordozza a MORS szó betűit figyelmeztetve: igazi céljaink nem e világhoz kötnek. Visszatérő szófordulata volt - bármit tervezett -, hogy „leikecském, ha megérem...” - mely mögött példamutató, csendes derűvel telt várakozás rejlett. Szellemi frissességét sokáig megőrizte. Nyitott volt az újra: 90 éves elmúlt már, amikor szövegszerkesztőt kezdett használni... 2006 áprilisában - amikor egy kis kiállítás nyílt Zircen Prohászka Ottokár székesfehérvári püspöknek emléket állítva - találkozhattunk utoljára. Dacolva a fizikai nehézségekkel, járókerettel, emelettel - vette a fáradtságot, hogy átmenjen az egykori rendi könyvtárba az alkalomra. Utána sokáig beszélgettünk még, és éppoly fiatalosan csillogott a szeme a búcsúzáskor, mint amikor először mutatta meg székesfehérvári birodalmát.

Mózessy Gergely LSZ, 2006. 3. sz. 97-98. p.

333