Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Levéltár dolgozója. Az abszolutizmus kori levéltári anyag referenseként megkezdte a több mint kétezer folyóméter terjedelmű, szinte ömlesztett állapotú irategyüttes rendezését, amely munkát hosszú időn keresztül végezte, akkor is, amikor már vezetői állást töltött be. Igényes rendező-feltáró munkájának eredményeként jelent meg 1952-ben az abszolutizmus kori levéltár alapleltára, majd 1965-ben ismertetőleltára. Minden levéltári munkafajtát végzett ebben az iratanyagban, nem csoda tehát, hogy kiválóan megismerte azt. Számára ez a levéltártest volt a legkedvesebb, ebben érezte magát otthonosan. 1953. június 1-jén nevezték ki a levéltár I. osztályának vezetőjévé. Ez a szervezeti egység őrizte és gondozta - miként ma is - az 1867 előtti magyarországi és erdélyi kormányhatósági levéltárakat. Az intézmény legkiválóbb levéltárosai (Bottló Béla, Mehrwerth László, Maksay Ferenc, Vörös Antal, Trócsányi Zsolt és mások) tevékenykedtek ezen az osztályon, az ő munkájukat kellett összefognia. Az eredmények bizonyítják, hogy ez magas színvonalon sikerült neki.

A Rákosi-korszakban - mesélte később - kettősség jellemezte az Országos Levéltárat. Egyrészt megújhodott az intézmény, munkája Ember Győző főigazgató irányításával tervszerűvé vált. Másrészt viszont a személyi állomány felhígult, a légkör megromlott, a „régi embereket bizalmatlanság vette körül. Számára sok keserűséget okozott ez a helyzet. Sashegyi Oszkár 1964. július 1-jén a levéltár egyik főigazgató-helyettese lett, emellett megtartotta az I. osztály vezetését és az abszolutizmus kori referenciát is. Főigazgatóhelyettesként Ember Győző főigazgató helyettesítésén túlmenően hatáskörébe tartozott többek között az iratátvételi és vásárlási, a kutatási és tájékoztatási ügyek intézésének vezetése, valamint a kiadványtervek előkészítése és az elkészült kiadványok megjelentetésére való javaslattétel. Kiváló elméleti és gyakorlati felkészültségét több területen is kamatoztatta. Oktatott különböző szaktanfolyamokon és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Sokan - így e sorok írója is - hallgatták kormányzattörténeti előadásait vagy német paleográfiai kurzusait. Eredményes oktatómunkáját az ELTE 1978-ban docensi címmel ismerte el. Részt vett a levéltári „középkáder”képzésben is, ő írta a „Levéltári ismeretek kézikönyvé” nagyobb részét. Hosz- szú időn át tudósította a német levéltári folyóiratokat a magyar levéltárügy eseményeiről. Tagja volt a Levéltári Közlemények és a Levéltári Szemle szerkesztőbizottságainak, utóbbi folyóiratnak 1968 és 1973 között ellátta a felelős szerkesztői teendőit is. Sashegyi Oszkár a levéltári szakmai feladatok magas színvonalú művelése és irányítása mellett tudományos működésében is kiemelkedő eredményeket ért el. A már említett műveken kívül 1959-ben jelent meg az 1849 és 1867 közötti munkás- és parasztmozgalmakat, majd 1974-ben a magyar felsőoktatás 1849 és 1867 közötti történetét tárgyaló forráskötete. Újabb cenzúratörténeti tanulmányokat közölt 1958-ban, a 60-as évek második és a 70-es évek első felében. Számos tanulmányát, közlését találjuk meg a Századok, a Levéltári Közlemények és a Levéltári Szemle hasábjain. Publikációinak műfaji és tematikai gazdagságát az e kötetben lévő életmű bibliográfia bizonyítja. Kandidátusi disszertációját 1970-ben védte meg. Hatvanhárom évesen 1978-ban vonult nyugállományba. Mint azt később nyilvánosság előtt is elmondta: azért, mert egészségi állapota romlott, és érezte, hogy a növekvő hivatali terhek mellett tudományos tervei megvalósítására nem maradna ideje. Nyugdíjasként mégsem saját munkájával foglalkozott először, hanem két volt kollégája, Varga Endre és Veres Miklós hátrahagyott kéziratát dolgozta át és tette megjelentetésre alkalmassá. Az ELTE 350 éves jubileuma alkalmából kiadott kötetbe megírta az egyetem abszolutizmus kori történetét, majd mint sorozatszerkesztő irányította az Országos Levéltár - e sorok írója által szerkesz315