Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

történt újjászervezés után kerültek az Országos Levéltárba. Ma már senki sincs az Országos Levéltár volt - még kevésbé jelenlegi - dolgozói között, aki szolgálata kezdetekor Mariskát már ott ne találta volna írógépe mellett. Hosszú szolgálata alatt mindannyiunkat, akik valaha is vele együtt dolgoztunk, hálára kötelezett, készséges segítségével, szíves közreműködésével, mindig kötelességén felül teljesített munkájával. Szorgalma, szerénysége, csendes, jóindulatú lénye mindenki megbecsülését, tiszteletét és szeretetét kivívta. Végtelenül szelíd volt, szerette a békességet s igyekezett azt megóvni egy olyan környezetben is, amelyben nem volt ritka a háborúság. Mariska maga volt a hűség. Mindvégig hűségesen segítette özvegy édesapját, férjét, húgait, fiát és annak családját. A családi boldogság nagyon rövid ideig jutott osztályrészéül, a családi élet melegét azonban haláláig érezte. Férjét másfél éves házasság után elvesztette, s fiatal özvegyként, édesapja támogatásával, maga nevelte fiát. Utolsó éveiben húgaival együtt élve, kölcsönösen segítették egymást, jóban, rosszban kitartottak egymás mellett.

Hűségesen kitartott a nagyobb közösség mellett is, amelyhez sorsát kapcsolta. 19 évesen ott kezdett el dolgozni, ahol édesapja, Magisztrát Ferenc műszaki altiszt, hosszú időn át szolgált és ott is maradt mindvégig. A levéltárak természetéből adódik az állandóságra való törekvés, a megőrzés, a megtartás igénye. Ha a munkahelynek emberformáló ereje van, a levéltár hagyományőrzésre, kitartásra, hűségre nevel. Mariska valóban hűséggel tartott ki a maga posztján. Az Országos Levéltár ügyvitelének gördülékenysége, pontossága, megbízhatósága évtizedeken át az ő munkájától is függött, neki is volt köszönhető. De nem csak munkáját adta a Levéltárnak, ennél többet: a lényéből fakadó szelídséget, emberi melegséget, jóindulatú megértést, becsületes közösségi szellemet. Az Országos Levéltár hálás azoknak, akik hozzá hűek voltak - emléküket generációk adják át egymásnak. Ez a hagyományőrző közösség a maga történetének is hű ápolója. Akik ismerték, mindig szeretettel, melegséggel fognak rá visszagondolni. S akik megírják ennek a nagy múltú közgyűjteménynek a történetét, meg fognak abban emlékezni özv. Pálinkás Lajosnéról is, aki szerényen vállalt szerepét állhatatossággal töltötte be.

Sashegyi Oszkár LK, 1975.1. sz. 192. p.

Pánczél Gergely (1903-1965)

A Fővárosi Levéltár dolgozói és a levéltárban megforduló kutatók 1965. március elején megdöbbenve értesültek a kutatóterem őrének, a segítőkész, mindig mosolygó Pánczél Gergelynek tragikus hirtelenségű haláláról. A zalai kisparaszti családból származó Pánczél Gergely porcelánfestő munkásként kezdte pályafutását. 1937-ben került a főváros alkalmazásába s az egyik elöljáróság irattárából 1941-ben szakaltisztként a főváros levéltárába. A példás szorgalmú, törekvő szakaltiszt a levéltári kezelői munkába betanulva hamarosan megbecsült dolgozója lett a levéltárnak. A levéltárügy központosításakor már, mint nagy gyakorlattal rendelkező, az ügyfélszolgálat sok területén is jártas dolgozó, az ügyfélfogadás és az ipar- testületi irattárak kezelése lett a beosztása. Élete fő munkája ezután a megszűnt 46 fővárosi ipartestület irattárának kezelése és rendezése lett: ennek a sokat kutatott, sokat használt, sokak számára egzisztenciálisan is fontos adatokat tartalmazó anyagnak egyre finomított példás rendje az ő nevéhez fűződik. Lelkiismeretes munkájának, szeretetre méltó szíves egyéniségének emlékét kegyelettel fogjuk megőrizni.

Őrt János LK, 1965. 2. sz. 345. p.

282