Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Oltvai Ferenc (1910-1999)

A két világháború közötti nagy levéltáros generáció egyik utolsó tagja távozott el sorainkból, aki egyúttal Szegeden 1950-től 1974-ig a levéltáros volt. Kelet-Csanádban, Mezőkovácshá- zán született, ahová mindvégig megőrizte kötődését visszajárással és a tájegységről készített írásaival. A makói gimnáziumi évek után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem-földrajz-angol szakán végzett 1935-ben. Előbb 1936 és 1939 között az Országos Levéltár munkatársa volt, majd a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium művészeti és tudományos osztályán dolgozott. 1939-ben Gömör és Kishont vármegye főlevéltárosává nevezték ki, amely tisztségben 1944-ig tevékenykedett. 1944-től 1947-ig katonaság, majd orosz hadifogság következett életében. 1947 és 1950 között Csanád vármegye utolsó főlevéltárosa volt, majd a megye megszűnése után Szegeden lett levéltárvezető, majd igazgató. 1974-ben a Csongrád Megyei Levéltár igazgatójaként vonult nyugdíjba. A hivatali tevékenysége mellett a tudományos és népszerűsítő irodalmat is művelte, cikkeinek száma 350 körül mozog. Számos írása jelent meg ezen újság hasábjain is. A kortársak emlékeznek még OF. aláírásé cikkeire. Szegedre kerülése után főképp a város történetével foglalkozott. Kiemelkedő munkájaként ismeretes a Szeged múltja írott emlékekben című olvasókönyve, amelyben elsőként tette a város nagyközönsége számára elérhetővé a fontosabb levéltári forrásokat. Igazgatástörténeti tanulmányai mellett úttörő munkát végzett az egykori Csanád megye kertészközségei történetének feltárásában.

Oltvai Ferenc filantróp, ember- és kutató szerető levéltáros volt. Nemcsak az iratanyag begyűjtésében és rendezésében jeleskedett és írt minderről szakcikkeket, hanem szívesen látta a kutatókat, segítette munkájukat, örült kutatási eredményeiknek. Minden jó ügy mellé odaállt, segítette előrehaladásukat. Megszervezte a levéltár könyvtárát, irategyütteseket mentett meg az enyészettől, például a szegedi ferencesek anyagát.

Optimizmusa és szinte naivságig terjedő emberszeretete sok nehézségen segítette át élete során. A fogságban, amelyről kortársaihoz hasonlóan oly sokat mesélt véletlen szerencséjére valamiféle kirakat-táborba került - mert ott is voltak ilyenek, nemcsak a németeknél - Moszkvától 200 km-re Rjazanyban. Az ellátásuk itt sem volt jobb mint másutt, 51 kg-osan érkezett haza. A világ iránti kíváncsisága ott sem hagyta el. Rácsodálkozott az ottani tájra és életre. Nem volt mit enniük, de cilinderért és nagybőgőért Moszkvába utaztak, hogy a tábori színházi előadáshoz meg legyenek a kellékek. Oly tiszták voltak a folyók, hogy látni lehetett a bennük úszó halakat. A répák oly nagyra nőttek, hogy ketten vitték őket. (Igaz, meglehetősen erőtlenek lehettek.) Több fórum után még a táborparancsnok sem tudta eldönteni, hogy az „arhivist” „speciálist” vagy tömegmunkás, végül jóindulatúan a magasabb kalória tartalmú kosztot „élvező” első csoportba sorolta.

Főlévéltárosként 1947-től Csanád megye levéltárába került, ahol első munkájaként a kazalba hányt iratokat választotta szét. Csanád megye megszűnése után átkerülvén Szegedre, bár megmenekült az iktatói- és kiadványozási feladatok ellátásától, a levéltár néhány alkalmazottjával mindenesnek kellett lennie. Fűtés, takarítás, az iratok beszállítása mind rájuk vár. Közben a levéltári szakmunkát is el kellett látnia. A LÓK pénz nélkül, de rendkívül „rövid pórázon” tartotta levéltárosait. Egy-egy ellenőrzés, hivatalos út Pestre, igazgatói értekezlet, amelyből több is volt egy évben, jelentős idegfeszültséggel járt ekkor. Megkapták a direktívákat. A hozzászólás az egyértelmű helyeslést jelentette ekkor.

272