Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
kialakított népiségtörténeti iskola alapjait. Egyik életcélja volt, hogy az egykori Felvidék középkori településtörténetét elkészítse, de erre történetírói életművének további alakulása nem adott módot. Tudományos pályája ugyanis nem elképzelései szerint alakult. 1920-1922 között bécsi ösztöndíjasként Szekfű Gyula irányítása mellett Hajnal István és Miskolczy Gyula társaságában a Haus-Hof- und Staatsarchiv magyarországi nemzetiségekre vonatkozó anyagait kellett kigyűjtenie. Mályusznak az 1849-1867 közötti időszak kutatása jutott, melynek kijegyzett iratai gondosan összeállítva ma is megtalálható hagyatékában és kiadásra vár. Az iratok értékét növeli, hogy a bécsi levéltár ezen dokumentumainak nagy része elpusztult. 1922-ben hazatérve egészen 1930-ig az Országos Levéltár munkatársaként folytatta tudományos tevékenységét. Levéltárosi működésének eredményeit olyan fontos forráspublikációk jelzik, mint az Országos Levéltár Nádasdy-levéltárának magyar leveleit közreadó sorozata, a majd közel ezeroldalas Sándor Lipót főherceg nádor iratai (1926), jó egy évtizeddel később pedig a magyarországi protestantizmus történetének egyik legmeghatározóbb mozzanatát, a türelmi rendeletet feldolgozó monográfiája, illetve ezt követően közreadott iratanyag (1940). Magyarország felvilágosodás-korabeli és reformkori történetének művelése mellett figyelmét főként a magyar középkor kutatásának szentelte, 1925-ben habilitált a budapesti egyetemen, ahol 1928-30-ban mint magántanár helyettesként két szemesztert adhatott elő középkori magyar történelemből. 1930-ban tudományos munkásságának elismeréseként az Akadémia levelező tagjainak sorába választotta és még ugyanebben az évben kinevezést nyert a szegedi egyetemre, mint a magyar történelem nyilvános rendkívüli tanára, ahol 1934-ig oktatott. Ebkor Hóman Bálint utódaként meghívták a budapesti egyetemre a középkori magyar történet nyilvános rendes tanárának. Egyetemi előadásait, szemináriumait a tudományos igényesség, magas színvonal, a forráskutatás alapjainak és módjának történeti segédtudományos megismertetése, szigorú következetesség, tudománya iránti határtalan tisztelet jellemezte. Hallgatóit színvonalas munkára ösztönözte, támogatta őket törekvéseikben, de könyörtelenül bírálta hibáikat vagy a sekélyességet. Az 1930-as években és a világháború éveiben egyik fő feladatának a településtörténet-kutatást jelölte meg. Az általa létrehozott népiségtörténeti iskolával, amely kritikusan szembehelyezkedett a Szekfű Gyula nevével fémjelzett szellemtörténeti iskolával, az volt az elsődleges célja, hogy település- történet kutatókat neveljen ki, és tanítványai segítségével megvalósíthassa ifjúkori álmát: a középkori magyarországi településviszonyok földolgozását. Ezt a célt szorgalmazta „Település- és népiségtörténeti kutatások” (1938-1943) és „Magyarság és nemzetiség” (1937-1946) c. sorozataiban közreadott disszertációkkal és monográfiákkal. A népiségtörténet művelése mellett kutatásainak másik fő területe a középkori magyar társadalomtörténet, ezen belül is különösen a 15. századi magyar rendi társadalom alakulása volt. Ebben a témakörben első, akadémiai díjjal is jutalmazott jelentős munkájának a Hunyadi-korabeli magyar társadalom történetét feldolgozó tanulmánya tekinthető (1940), mely alapul szolgált jó másfél évtizeddel később megint, a 15. századi magyar rendi állam fejlődését tárgyaló stúdiumához. Figyelmét a háború utolsó éveiben a középkori Erdély magyar társadalomtörténete kötötte le, melyhez a kútfőket a gyulafehérvári és kolozsvári levéltárakban gyűjtötte össze. Jóllehet ezzel a munkájával már közvetlenül a felszabadulás előtt elkészült, de 1945-ben történt nyugdíjaztatása meghiúsította annak megjelentetését, s csak 1988-ban láthatott a mű napvilágot. Mályusz Elemérnek nemcsak az egyetemi katedrától kellett kényszerű búcsút vennie, 1949-ben akadémiai tagságától is megfosztották (még 1941-ben rendes taggá választották). A mellőztetés 257
