Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
maga már életműve betetőzésének szánt, lényegében elkészült, de sajtó alá rendezése már nem adatott meg neki. Levéltári témájú publikációi között folyóiratokban megjelent elméleti és módszertani cikkek, tanulmányok éppúgy megtalálhatók, mint a levéltári segédletek. Egyebek közt társszerzője volt a kéziratos térképek katalogizálási szabályzatának, szerkesztője a Kéziratos térképek a területi állami levéltárakban című sorozat öt kötetének. A Ráday Pál iratai című forráspublikáció mindkét kötetében társszerkesztőként működött közre. Sorolhatnók még tovább az általa összeállított repertóriumokat és még sok minden mást. Munkás, olykor küzdelmes, gazdag életpálya az övé. Eredményeinek társadalmi elismerése 1956-ban a Szocialista Kultúráért, 1974-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozata, 1981-ben a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetésben is megnyilvánult. Maksay Ferencnek a magyar nép iránti elkötelezettsége és felelősségtudata, hivatásszeretete, mélyen humánus és becsületes életvitele példaképül állhat minden pályatárs előtt. Nem ítélkezett senki fölött, hanem a hibát bírálta, ha ilyet látott, mértéktartóan, tapintatosan, de makacsul. Akik a mesterséget mellette tanulták ki, biztos, hogy olyan útravalót kaptak tőle, amely egy egész életpályán elkísér. Pályakezdő, ifjú munkatársait úgy vezette be a szakma rejtelmeibe, hogy azokat közben nem nyomasztotta a tanítómester óriási tudásbeli fölénye. Alaptermészete szerint inkább tartózkodó volt, környezetéhez való viszonyát mégis az jellemezte, hogy akár társadalmi megbízásból, akár egyszerűen mint felebarát, mindig a segítés útját-módját kereste. Ilyen emberként él tovább a pályatársak emlékezetében. Buzási János LK, 1985.1. sz. 137-139. p. ne ü A karácsony utáni első munkanapon decemberi hidegben kísértük utolsó útjára Maksay Ferenc főlevéltárost, a történettudomány doktorát. Elvesztése súlyos csapás nemcsak a magyar történettudomány és levéltárügy számára, de fájdalmasan érzik hiányát a szomszéd országok történészei is. 1916. október 21-én született Budapesten, Erdélyből ideköltözött székely orvos családjában. Tanulmányait a budapesti református gimnáziumban és a budapesti tudományegyetemen végezte. Egyetemi évei alatt az Eötvös Kollégium tagja volt. Történelem-latin szakos tanári (1939) és bölcsészdoktori (1940) oklevelet szerzett. Néhány évig tanársegéd volt az egyetemen, majd 1946-1949 között a Néptudományi Intézetben dolgozott, mint a település- és parasztságtörténet előadója. Az említett intézet megszűnte után a Magyar Országos Levéltárba osztották be és ott működött egészen haláláig. Mintegy 35 éves levéltári szolgálata nagyobb részében, húsz évig, a magyar kamara archívumának referense volt. Történetírói pályája kezdetén a település- és népiségtörténet volt a szűkebb szakterülete. Doktori disszertációját (A középkori Szatmár megye, 1940) Mályusz Elemér professzor irányításával készítette. Ezt a munkát néhány, e témakörhöz tartozó tanulmánya követte. Az 1950-es és 1960-as években főleg levéltártudományi, kormányzattörténeti és történeti-kartográfiai cikkeket írt. Mint levéltáros, rekonstruálta a Thököly- és Rákóczi-szabadságharcok levéltárát. Nevéhez fűződik több repertórium és más levéltári segédlet készítése (Csáky család, 1964; Kéziratos térképek a területi levéltárakban, Tóth Andrásnéval közösen, 1965; A Thököly- és Rákóczi- szabadságharcok levéltárai, 1971; A magyar kamara archívuma, 1975). A Ráday-forráski- advány (1955-1961) számára ő dolgozta fel a Rákóczi-szabadságharc béketárgyalásaival, a marosvásárhelyi országgyűléssel és a harmincad igazgatással kapcsolatos iratokat. Jelentős 253
