Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

adta át, és buzdítására készült el a város középkori története. Az első háborús években még átjárt, elsősorban Szegedre, később útjai elmaradtak, levéltárakban munkálkodását nem nézte jó szemmel az új vezetés. Ezután csendben, visszahúzódva és vasszorgalommal dolgozott, vállalta a nehéz sorsot akkor is, amikor több jó munkatársa eltávozott a levéltárból. Az utóbbi évek munkájának eredménye az a 13 alkotás, amit hátra hagyott, és mi akkor leszünk igazán méltók hozzá, ha vállaljuk a szöveggondozás és a kiadás teendőit. Mindenekelőtt elő kell készítenünk, hogy Iratvallató című könyve, amelyet a Határon Túli Magyar Könyvkiadási Tanács harminc más szerző munkája mellett kiadásra jelölt, mielőbb megjelenjék. Élete során mindig benne volt az írástudók azon kényszere, hogy ismereteit megossza a nagyközönséggel. Ezért is volt rendszeresen szerzője számos lapnak és folyóiratnak. Munkájáért hivatalos elismerést soha sem kapott. Legutóbb éppen a levéltári tanácsos cím elnyeréséért beadott pályázatát utasította el a magas hivatal. A sors sajátos játéka, hogy éppen akkor kapta meg Szabadka város Pro Űrbe díját, amikor utolsó óráit élte, ezért nem is tudott a magas városi kitüntetésről. Nem tudta meg, hogy szeretett városa végül nyilvánosan elismerte munkásságát, és tiszteletre méltó polgárainak sorába választotta. Ilyen módon csak két szakmai kitüntetésnek örülhetett: a dr. Bodrogvári Ferenc- és az Üzenet-díjnak. Magyar László nemcsak nevében, hanem szívében is magyar volt úgy, hogy más nemzeteket nem sértett, csak a magáét óvta és féltette. Nem egyszer volt rá oka éppen elég. Pártokhoz soha nem tartozott, ő népét és városát szerette, és ezzel „városképi jelentőségűvé” lett személyisége, magyarok, szerbek és horvátok számára egyaránt ő volt a Magyar Laci. Commemoratióján megtelt a városháza szecessziós szépségben pompázó közgyűlési terme, hogy a várostörténet felejthetetlen kutatójára, a mindig becsületes és szavatartó barátra emlékezzenek enyhítve ezzel a család hirtelen távozása miatt érzett nagy fájdalmát.

Blazovich László TSZ, 1998. 3. sz. 75-76. p.

Maksay Ferenc (1916-1984)

A magyar levéltárügy és a magyar történelemtudomány fájdalmas veszteséggel zárta az 1984-es esztendőt hosszantartó, súlyos betegség után, december 11-én elhunyt Maksay Ferenc, a Magyar Országos Levéltár tudományos főmunkatársa, a történettudományok doktora.

Maksay Ferenc, egy egyszerű külvárosi iskolaorvos fia, a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett történelem - latin szakos tanári diplomát 1939-ben. Első munkahelye is az egyetem volt, ahol előbb foglalkoztatott diplomásként, majd tanársegédként dolgozott. Az, hogy Mályusz Elemér tanítványa volt, e néhány éves egyetemi oktatói munkával együtt maradandó hatással volt tudományos kutatói egyéniségére és egész további pályafutásának alakulására, szemléletmódban, módszerben, témaválasztásban. A felszabadulás után a Kelet-európai Tudományos Intézet (korábbi nevén Teleki Pál Tudományos Intézet) munkatársa lett. Az Intézet megszüntetése után, 1949-ben került a Magyar Országos Levéltárba, amelynek hűséges és haláláig aktív dolgozója volt, előbb levéltáros, majd 1962-től főlevéltáros besorolásban. A pályamódosítás nem szakította el a történettudománytól, hiszen a levéltárban is tág lehetősége nyílt a történeti kutatómunkára. Tudományos eredményeinek, publikációinak legnagyobb része ebben az időszakban született. De tulajdonképpen csak most, levéltári tevékenységének immár végső számbavételénél látható igazán, mekkora nyereséget jelentett ez a pályamódosítás mind az elméleti, mind a gyakorlati levéltári munkában,

251