Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

levéltári munkára azonban alkalmasnak találták. Sajátos módon azonban nem az egyetem által javasolt helyen, hanem egy békéscsabai általános iskolában kezdte munkáját, ahol az 1951-1952. évi tanévben tanított. Innen helyezték át Miskolcra, az ottan állami levéltárba, ahol 1954-ig dolgozott. Feladata a kor szokásos levéltári munkája volt: elsősorban az iratselejtezés felügyelete és némi rendezés. Ekkor jelentek meg első publikációi, az ottani anyagok ösztönzést adtak későbbi kutatásaihoz, elsősorban a mezővárosokkal foglalkozó tanulmányaihoz. A hegyaljai városok kora újkori magyar nyelvű írásbeliségének ismerete nélkül soha sem jelenhetett volna meg a szolgabíró névről írott rövid tanulmánya, ami néhány évtized „Csipkerózsika-álom” után a középkori megye kutatásának egyik alapja lett. Az északkelet-magyarországi régióval később is szoros kapcsolatokat ápolt: írt a vidék történetéről, több tanulmánya is ott jelent meg, a Miskolci Egyetem Bölcsészkarának megalakulásának első éveiben tanította az új kar történelem szakos hallgatóit. 1954-ben visszakerült Budapestre, a Budapesti Történeti Múzeumba, ami negyed századon át munkahelye maradt. О lett a főváros történetéről készülő monográfia köré szervezett csoport egyik szervezője. Az ’50-es évek második felében megjelent művei még az egyetemi témaválasztást követték, túlnyomórészt kormányzattörténeti, segédtudományi kérdéseket tárgyaltak, a ’60-as években azonban lassan a várostörténeti problémák felé fordult. A Budapest történetével foglalkozó kutatócsoportban különböző generációhoz tartozó, különböző végzettségű, életpályájú és világnézetű kutatók dolgoztak, közös volt azonban bennük, hogy szakmájukat igen magas színvonalon művelték. A településtörténet fiatal tudomány volt Magyarországon, igazán tudományos színvonalon csak a két világháború közt kezdték művelni. A budapesti monográfia köré szervezett kutatók munkája azonban más volt, ők csak várostörténettel foglalkoztak, a nem városi település csak annyiban érdekelte, érdekelhette őket, amennyiben az a város környezetét jelentette. Egy rohamosan urbanizálódó, városokat átalakító és építő társadalom kereste városainak múltját. A korszak várostörténet-írása egy új tudomány, az akkortájt sokat emlegetett urbanisztika része volt. Ugyanúgy, ahogy az urbanisztika az építészeten kívül magához vonzotta a földrajztudományt, a statisztikát, a közgazdaságtant és a ’60-as évek elején újra tudományként elfogadott szociológiát, úgy lett a várostörténet is a régészet és a történettudomány „közös gyermeke”, aminek műveléséhez demográfia-, gazdaság-, technika-, politika-, kormányzat-, művelődés- és vallástörténeti kutatásokra volt szükség.

E kör saját periodikával is rendelkezett, az újraindított Tanulmányok Budapest Múltjából révén, amit a mindennapokban csak rövidítve TBM-nek neveztek. Miközben a magyar történettudomány publikációs fórumai jórészt a szakmaiság és az ideológiai elvárások között vergődtek, addig a TBM a legmagasabb európai színvonalon megírt, alapos forrásfeltáráson alapuló történeti tanulmányokat jelentett meg. Itt láttak napvilágot azok a középkori tárgyú cikkek is, amelyek nemcsak a várostörténeti tanulmányok jegyzeteiben szerepelnek napjainkig, hanem mindmáig a leggyakrabban citált társadalomtörténeti művek közé tartoznak. Kubinyi ebben a sokfelé tájékozódó körben jól érezte magát: írt a városi elit családjairól, a középkor végi magyar demográfiáról, a kereskedelem, a kézművesség, de még a mezőgazdaság helyzetéről is, a vízellátásról és az illemhelyekről, a céhekről, a vallásos társulatokról és a zenészekről. A cikkek a magyar középkor, főleg pedig a magyar városok forrásadottságaiból következően túlnyomórészt a késő középkorral, elsősorban a Hunyadi- és a Jagelló-korral foglalkoztak. A Budapest történetének erre a korszakra eső részét ő készítette el, egyben ez volt a kandidátusi disszertációja is. Utóbb rá várt az a feladat, hogy a főváros történetének An230