Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

szektor gazdasági egységeinek felszámolásával, végelszámolásával kapcsolatos, halasztást nem tűrő, egyre sűrűsödő napi feladatok. S ő, aki éppen a 19. század magyar gazdasági elitjének (karrier) történetét tanulmányozta - nagyon jól érzékelte -, hogy az aktív politizálás helyett, az alakulófélben lévő magángazdaság felé kell venni az irányt. Jól mérte fel, hogy alapvetően összeegyeztethető a csődhullám által sújtott szocialista kori gazdasági üzemek maradandó értékű iratai megmentésének piaci alapra helyezése és a selejtezés üzleti alapon történő végzése. így az őrzésért a levéltár máshonnan nem remélhető biztos pénzforráshoz jutott (amelyből az intézménynek lehetősége nyílt a fejlesztésre, a beruházásra, többek között ebből a pénzből vette a levéltár az első személygépkocsiját, ebből építette ki modern számítógépparkját, ezek a pénzek biztosították a kollégák nyelvtanulási lehetőségeit, stb.), az iratok előkészítésért pedig az abban munkaidőn kívül részt vevő levéltárosok tettek szert tisztességes plusz jövedelemre. De ami a lényeg: egyedül a Nógrád Megyei Levéltár mondhatja el magáról széles e hazában - döntően Kosján Laci jóvoltából -, hogy megmentette minden felszámolt, végelszámolt volt szocialista kori nagy- és kisüzem maradandó értékű iratait (beleértve a brigádnaplókat, a vállalati mecenatúra dokumentumait, a volt vezetők és alkalmazottak legfontosabb személyzeti dossziéit is). Természetesen a levéltáros élete sem csak az iratok, a kutatás körül forog. Laci is szerette az életet, imádta a szépet, a nem hétköznapit. A szervlátogatások alkalmával nem csak az irattárakat látogatták meg, hanem minden alkalommal felkeresték az adott település műemlékeit, természeti kincseit. A szakmai tapasztalatszerzések, a szakmai tanácskozások alkalmával (bejárták az egész országot) mindig előkerült a kocsi csomagtartójából a futball-labda, a focicsuka, s órákig rúgták a bőrgolyót, hogy aztán egy jót beszélgetve, megigyanak egy-két korsó sört (Laci egyébként megrögzött Manchester United szurkoló és a jó borok mérsékelt kóstolgatója volt).

Levéltári munkájának idővel biztos lesz folytatója. Félbemaradt kutatásait remélhetőleg egyetlen fia befejezi majd, miután elvégezte az egyetemet. Azt viszont csak remélni lehet, hogy az elkövetkező években számosán jönnek a levéltárosi pályára olyan fiatalok, akik Lacival együtt vallják, hogy a 21. században már nem lehet a levéltárügyről 19. századi színvonalon gondolkodni és gondoskodni.

Á. Varga László LSZ, 2005. 4. sz. 98-100. p.

Kossányi Béla (1894-1968)

Kossányi Béla 1919 júniusában, a tanácsköztársaság idején, lett először az Országos Levéltár dolgozója, mint ideiglenes levéltári tiszt. Pályája kezdetén álló 25 éves fiatalember volt ekkor. 1894-ben született Libetbányán, 1911-ben érettségizett Besztercebányán, 1915-ben végzett és szerzett bölcsészdoktori oklevelet a budapesti tudományegyetemen. Egyetemi tanulmányai idején a krakkói és a bécsi tudományegyetemeken is hallgatott előadásokat egy- egy félévben. Közvetlenül doktorátusa után, 1915 júliusában vonult be katonai szolgálatra. Az első világháború után, 1918 decemberében szerelt le mint a 3. vártűzérezred hadapród tűzmestere. Az egyetemen hallgatott szaktárgyai a történelem és a földrajz voltak. Ezek közül a történelem vonzotta inkább. Doktori disszertációul is történelmi témát választott, mégpedig az egyetemes történelem köréből: a lengyel nemesi társadalom megalakulása, különös tekintettel a magyar és szláv fejlődés analógiájára. Mint kezdő történésznek érdeklődése a levéltári munka felé fordult, amit bizonyít, hogy még leszerelése előtt, 1918 novemberében,

214