Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Újra üres lett egy szék az Országos Levéltár nagykutatójában. Örökre eltávozott közülünk dr. Kenéz Győző, a kutatók doyen-je, mindenki barátja, de elsősorban a fiatalok, a pályakezdők támogatója.

Nehéz élete volt. Nagybecskereken született 1916-ban, de Trianon után már Hódmezővásárhelyen élt családjával. Itt végezte el a gimnáziumot is, 1935-ben érettségizett kiváló eredeménnyel. Ezután a Jézus Társaság Rendi Főiskoláján tanult Budapesten és Innsbruckban, 1938. szeptember 22-én azonban megvált a Társaságtól és a váci Püspöki Szeminárium hallgatója lett 1941-ig. Ekkor előbb néhány hónapig postatisztviselő, majd 1942-től 1946. október 1-ig a KÁLÓT központi számvevőségének vezetője lett. Közben családot alapított, katonáskodott (és minthogy nem volt hajlandó Németországba menni, 1944 végén hetekig bujkált Érd környékén). 1946 és 1956 között különféle közmunkaügyi intézményekben és vállalatoknál dolgozott: 2 évet a székesfehérvári Közmunkaügyi Hivatalnál munkatársként, 1 évet a budapesti Építészeti és Közmunkaügyi Igazgatóságon, 4 évig az Épületszerelő Ipari Központ osztályvezető-helyetteseként, 1953-tól 1956 végéig az Általános Szerelőipari Vállalat tervosztályvezetőjeként. 1956-ban (nyolcadik nekifutás után!) felvették végre az ELTE Bölcsészettudományi Karára. Életében nagy törést jelentett azonban az 1956. október 23-i felkelés, mert munkahelyén a munkástanács titkárává választották, emiatt november 4. után rövid időre letartóztatták, majd elvesztette állását is és rövid ideig szőlőmunkásként kereste kenyerét. Egyidejűleg fordításokat végzett, különféle intézetek és múzeumok megbízásából kutatott, regesztákat készített Magyarország egyházi műemlékeiről, valamint az egészségügy helyzetéről, és számos tankönyvet szerkesztett. 1960-ban fejezte be bölcsésztanulmányait, majd megyei műhelyek felkérésére helytörténeti munkákat készített. 1963 és 1971 között nagy örömmel latint tanított az ELTE Bölcsészettudományi Karán. 1964 óta tevékenyen dolgozott az Országgyűlési Emlékek feltárásában, 1967-től kezdve pedig 20 éven át régi urbáriumokat és összeírásokat regesztázott a Mezőgazdasági Múzeum részére. Hosszú éveken át dolgozott a Magyar Országos Levéltár és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének megbízásából is. Ennek eredményeiről több nagyszerű forráskiadvány is tanúskodik. Egyebek között a „Monumenta rusticorum in Hungária rebellium anno MDXIV” kötetben - másokkal együttműködve - feldolgozott több mint 400 forrást, a „Monumenta Zrinyiana” két kötete; az „Archívum Rakoczianum” elkészült - de eddig még meg nem jelent - „Vallomások” (Confessiones) kötete; vagy a „Moldvai csángó-magyar okmánytár” 1-2. kötete, amely 1989-ben került az olvasóhoz. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa, számos egyéb munka elkészítéséhez nyújtott felbecsülhetetlen értékű segítséget, nekem például az 1795-ös büntetőkódex-tervezet gondozásához.

Kenéz Győző élete tükrözi mindazokat a megpróbáltatásokat, amelyek ebben az évszázadban a magyar értelmiségnek osztályrészül jutottak. Országváltások, háborúk, forradalmak - és közben nem mindig volt mód arra, hogy egy választott történelmi időszak vagy téma kutatója legyen az ember, mert a sors más feladatok megoldása elé állította. Az 1945 utáni magyar értelmiség tipikus sorsa ez, de nincs értelme sopánkodni azon, hogy az ember mennyivel többre lett volna képes, ha... Ez adatott meg neki és mi hálásak vagyunk a sorsnak, hogy évtizedeken át munkatársai lehettünk. Élveztük Kenéz Győző hatalmas felkészültségét, emberségét, humorát és örültünk eredményeinek. Amíg élünk, nem feledjük a sok segítséget, az együtt töltött évek, évtizedek élményeit.

Hajdú Lajos LK, 1991. 1-2. sz. 193-194. p.

193