Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

levéltáros-típushoz tartozott, amelyhez a régiek közül Tagányi Károly: az óriási anyag nem találta meg kezében a hozzá méltó formát. A fejlődés nagy vonalának megrajzolásához nem volt kedve, eredményeit folyóiratok hasábjain, hírlapi cikkekben szórta szét. Hogy nem haszon nélkül, azt az erdélyi történetírás utóbbi évtizedeinek munkásaira tett rendkívüli hatása bizonyítja. Ennek, jelét adta a Magyar Tudományos Akadémia is, amikor 1938-ban külső tagjainak sorába választotta. Napjainkban sok szó esik a helytörténetírásról, és történnek is biztató lépések ezen a téren. Kelemen Lajos például szolgálhat a helytörténet művelői számára is. Minden kis tanulmánya beható anyaggyűjtésre, levéltári kutatásra támaszkodott. Szenvedélyesen szerette szülőföldjét, de múltjából nem magának keresett dicsőséget. Milyen jellemző rá, hogy Radnótfája történetét (Erdélyi Múzeum 1942. 4. sz.) magánlevélben írta meg, és csak a folyóirat szerkesztőjének kívánságára tette közzé! Példát adott azzal is, hogy az írott forrásokat és a műemlékek tanúságát egyaránt megszólaltatta egy-egy kérdés tárgyalásakor. Számtalanszor kellett félretenme munkáját, hogy egy-egy érdeklődő csoportnak megmutassa városa művészeti emlékeit; az ilyen alkalmakkor Erdély dicsőséges múltja kelt életre szavaiból a Főtér régi kapuboltjai alatt. Nyolcvanadik születésnapján magyar, román és szász történészek nyújtották át neki a megemlékezés közös kötetét. Élete ment volt a nemzeti gyűlölködéstől; vajha szolgálná példája halála után is a Duna mentén együtt élő népek közös munkálkodását!

Bónis György LK, 1963. 2. sz. 349-350. p.

Kenéz Győző(1916-1990)

1990. szeptember 18-án örökre megárvult egy hely az Országos Levéltár nagykutatójában, ahol több mint három évtizeden át szorgoskodott fáradhatatlanul a magyar történettudomány és a Levéltár egyik legodaadóbb, idős korában is élénk szellemű, tevékeny híve, Kenéz Győző, a levéltári dolgozók és kutatók által nagyra becsült és szeretett férfiú és pedagógus, a fiatalok lelkes tanítója. Rövid, súlyos betegség vetett véget sok megpróbáltatással, szenvedéssel, meg nem értéssel, gánccsal és mellőztetéssel terhes földi pályájának. Széleskörű tudományos műveltségét, tehetséges, hatalmas munkabírását, kivételes latin és német nyelvtudását, mely előtt tisztelettel adóztak munkatársai és hálás tanítványai, akiknek útját, jövőjét egyengette, a tudomány iránti „szent” elkötelezettség szolgálatába állította.

Kenéz Győző 1916. december 22-én született a Torontál megyei Nagybecskereken német nemzetiségű családban. (Eredeti családi neve Laub volt.) A trianoni béke után szüleivel áttelepült Hódmezővásárhelyre. A dél-alföldi városban végezte elemi és középiskolai tanulmányait is. Miután a város református gimnáziumában jeles eredménnyel leérettségizett, 1935. július 29-én megkezdte filozófiai és nyelvi stúdiumait a Manrézán, a Jézus Társaság Rendi Főiskoláján és az innsbrucki egyetemen. A Rendtől azonban 1938. szeptember 22-én megvált, de egyházi pályára törekedve beiratkozott a Váci Püspöki Hittudományi Szemináriumba (1939). Kitűnő tanulmányi előmenetele, illetve eredményei ellenére kritikus, következetes magatartása és bátor szókimondása miatt otthagyta a teológiát. 1941. március 5-től, június 30-ig még kisegítő hitoktatóként dolgozott a hódmezővásárhelyi Szent István plébánián, majd jezsuita tanár barátai segítségével kapott állást, mint postatisztviselő (1941. november -1942. január). Közben 1941 augusztusában néhány hónapra behívták katonának, ahonnan - a hadseregben elvégzett tanfolyam után - karpaszományos lelkészként

190