Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
program szerint be tudta fejezni. Átélte 1956-ban a felbecsülhetetlen értékű családi levéltárak pusztulásának traumáját, de megadatott neki egy nagyléptékű vállalkozás sikerének élménye is. Nyugdíjazása után nem szakadt el az Országos Levéltártól. Otthonában még sokáig dolgozott a Mohács előtti oklevelek időrendi mutatóján. Utolsó éveiben, amikor egészségének megromlása miatt munkát már nem tudott vállalni, teljes visszavonultságban élt. Emléke maradjon közöttünk, példaként fiatalabb pályatársainak. Buzási János LK, 1993.1-2. sz. 219. p. ®0 Ü Bakács István 1908. január 31-én született Budapesten. Szülei pedagógusok voltak. 1926- ban érettségizett a budapesti kegyes tanítórendi gimnáziumban és lett a Budapesti Tudományegyetem bölcsészeti karának történelem-latin szakos hallgatója, s itt szerzett bölcsész- doktori és középiskolai tanári oklevelet 1931-ben. Az egyetemen annak a köztiszteletben álló Domanovszky Sándornak lett a tanítványa, aki sokoldalú tudományos munkássága során ez időben különös érdeklődéssel fordult az újkori gazdaság- és társadalomtörténet felé, és ezért a XVIII. századi uradalmak történetével kapcsolatos disszertáció-témákat adott doktorálni kívánó tanítványainak. Bakács István a Trautsohn herceg regéci uradalmának terméseredményei a XVIII. században című témát kapta feladatul, s azt olyan eredményesen dolgozta fel, hogy a Hóman-Szekfű-féle Magyar történet nem sokkal később megjelent első kiadása már hivatkozott munkájára. (Munkásságának első időszakában a Bakács István János nevet használta, megkülönböztetésül édesatyjának azonos nevétől.) A Klebelsberg-féle kultúrpolitikának azt a vívmányát, hogy az arra érdemes fiatal történészek legalább egy tanévet Bécsben töltsenek, ő is élvezhette, így módja volt arra, hogy egy tanév alatt látogassa a bécsi egyetemet, kutasson a bécsi levéltárakban és tökéletesítse német nyelvtudását. Hogy jól kihasználta a kutatási lehetőségeket a bécsi Hofkammerarchivban, bizonyítják a bécsi magyar történeti intézet évkönyvében és a Századokban megjelent, budapesti és bécsi kutatásaira épült tanulmányai. Az 1933/1934. tanévre belföldi ösztöndíjat kapott, amely akkoriban a még el nem helyezkedett diplomások legjobbjainak nyújtott - mai kifejezéssel - létminimumot. Levéltári szolgálata 1934. március 15-én kezdődött a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában, amely akkor már a Bécsi kapu téri épületben volt elhelyezve. Az ideiglenes múzeumi gyakornokból 1935. július 1-jével immár végleges levéltári segédőr lett. Egyike volt tehát azoknak, akik a múzeumi levéltárnak az Országos Levéltárral történt egyesítése után váltak országos levéltári tisztviselővé. Az Országos Levéltárban - ahogy egyik önéletrajzában írja - „szolgálatom túlnyomó részét - a levéltár több osztályának megismerésével párhuzamosan - a magán- levéltárak osztályán töltöttem”. Hangsúlyozni kell az idézett mondat első szavát, mert közel negyvenéves levéltári munkáját mindig a szó nemes értelmében vett szolgálatnak tekintette. Ez időben indult meg a családi levéltáraknak az Országos Levéltárba történő nagyobb arányú beáramlása, minthogy a Nemzeti Múzeumnak ez a gyűjtő tevékenysége megszűnt. A legfiatalabb volt azok között, akik a Nemzeti Múzeum által követett évrendezéses módszer helyett tisztelték a rendezett és lajstromozott családi levéltárak eredeti rendjét, s megpróbálkoztak a rendezetlenül vagy csak részben rendezett családi levéltárak korszerű rendezési módszerének a gyakorlatban történő kialakításával. A második világháború alatt aktív részese 19