Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Kaszala László (1891-1961)

Nagykőrösön született, földmunkás családból. Amikor 1918-ban a világháború befejezésével leszerelt, a nincstelenség, a magyar szegényparaszt-sors várta. 1923-ban sikerült Nagykőrös városánál napibéres alkalmaztatást nyernie, de a harmincas évek elején kitört gazdasági válság ettől is megfosztotta. A megélhetés legkisebb reménye nélkül kénytelen két gyermekével 1932-ben a fővárosba költözni, ahol a legnehezebb fizikai munkákat vállalja. 1937-ben kerül napszámosi minőségben az Országos Levéltárhoz, de a véglegesítést csak a felszabadulás hozza el számára. 1946-tól tizennégy esztendőn keresztül látta el a portás felelősségteljes tisztét. Megbízhatósága, gondossága, a levéltár épülete és anyaga iránti szeretete közismert volt, amit az 1945. évi levéltári tűzvész alkalmából is bebizonyított. De a súlyos életkörülmények nem múltak el nyomtalanul: már betegen került 1960-ban nyugállományba, s egy fáradságos, munkás élet után megérdemelt pihenését csak rövid ideig tudta élvezni. Emlékét kegyelettel őrizzük.

Borsa Iván LK, 1962. 2. sz. 306. p.

Kelemen Lajos (1877-1963)

Hatalmas szál fenyő dőlt ki 1963. július 30-án Kelemen Lajos halálával. Olyan ember távozott el, aki a forgandó szerencse változékonyságát egyenes derékkal fogadta, aki nem tudott meghajolni a puszta hatalom előtt. Olyan ember ment el, akinek nagyságát nem rang, nem kitüntetés, de még nem is befejezett művek sora adta meg, hanem az igazsághoz való törhetetlen ragaszkodása. Hosszú élet jutott osztályrészéül. Marosvásárhelyt született, családi emlékek, történeti regények, tanári példaadás felkeltették érdeklődését hazája múltja iránt. Nehéz viszonyok között végezte egyetemi tanulmányait a kolozsvári egyetem bölcsészkarán. Húsz éves korától kezdve publikálta levéltári kutatásának termékeit, mégis évekig várt kinevezésre mint az Egyetemi Könyvtár napidíjasa. Végül tanári állást vállalt a kolozsvári unitárius kollégiumban. Mikor 1918-ban az Erdélyi Múzeum levéltárához került, munkaerejét végre e nagybecsű gyűjtemény fejlesztésének és rendezésének, anyaga közkinccsé tételének szentelhette. Végleges nyugalomba helyezéséig, 1944-ig szolgálta a levéltárat, 1940-től mint múzeumi és levéltári főigazgató. A ma akadémiai keretbe tartozó Kolozsvári Történeti Levéltár hatalmas gyűjteménye jelentős részben az ő gyűjtő és rendező munkájának köszönheti magas színvonalát. Nyugalomba vonulása után is lankadatlanul dolgozott, míg 86 éves korában ki nem esett kezéből a toll. Kelemen Lajos munkásságának méltatásánál elsőnek az a negatívum tűnik szemünkbe, hogy az összefoglaló mű megalkotásáig nem jutott el. Irodalmi termése impozáns, egyszerű felsorolása is az 1957-ben főként tanítványai tollából, az akkori Bolyai Egyetem kiadásában megjelent Emlékkönyvben 18 sűrű oldalt foglalt el, s az ő egyetemes érdeklődéséről tanúskodik. Fáradhataüanul kutatta a régi Erdély gazdasági, társadalmi s néprajzi viszonyait, nevezetes családjainak történetét, de különösen művészed emlékeit. Az Emlékkönyv megjelenésekor 16 kézirata (köztük számos forráskiadvány) várt közzétételre. Akik ismerték, nem vonhatták ki magukat átfogó tudásának lenyűgöző benyomása alól. Az írod források szenvedélyes gyűjtője szinte az írásnélküli kor memóriájával rendelkezett, és az erdélyi múltra vonatkozó ismereteit bőkezűen adta tovább mindenkinek, aki hozzá fordult. Mégsem hagyott ránk átfogó művet, talán nemcsak a sors mostohasága miatt. Ahhoz a

189