Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

általa, vagy az irányításával végzett rendezések és az elkészült levéltári segédletek. Munkabírását sokan, még a nála jóval fiatalabbak is megcsodálták. Nyugodt, szinte kényelmesnek tűnő munkatempója csupán látszat volt: erről tanúskodik azoknak az önálló monográfiáknak, tanulmányoknak és cikkeknek a magas száma, amelyek egytől-egyig értékes darabjai a levéltár- és történettudomány területén végzett szerteágazó munkásságának. Úgy érzem nem ennek a búcsúzó megemlékezésnek a feladata, hogy Jenei Károly nyomtatásban megjelent műveit egyenként felsorolja; a kutatók igényeit kielégítő adatszolgáltatásról a könyvtáraknak kell gondoskodniuk. Jenei Károlyt 1967. április 14-én elnökévé választotta a Magyar Történelmi Társulat Üzemtörténeti Szakosztálya. A megtisztelő megbízatást gazdasági levéltárosi munkájával és kiemelkedő gazdaságtörténeti szakírói tevékenységével érdemelte ki. Az elnöki tisztséget 1974 végéig töltötte be. Bár nem adatott meg számára az a kiváltság, hogy inkább az élet napfényes, mint árnyékos oldalán járhasson, Jenei Károly alaptermészetéből eredően derűs egyéniség volt. Szerette az élet egyszerű, apró örömeit, az embereket, és azok is jól érezték magukat társaságában. Tudós mivoltát ez mitsem csökkentette; megtisztelő és megérdemelt rangját tényekkel, szakmai ismeretekkel támasztotta alá. Végezetül pedig, de nem utolsó sorban maradéktalanul szerette levéltárosi hivatását, amelyet nem kényszerűségből végzett munkának, hanem a tudomány érdekében vállalt nemes szolgálatnak tekintett. 1971. július 1-én, a Magyar Országos Levéltár IV. osztályának vezetőjeként vonult nyugállományba. A nyugdíjazását követő néhány évben még töretlen energiával dolgozott, széleskörű ismereteire még számosán igényt tartottak. A halálát megelőző utolsó három-négy évben az addig csodált munkabíró képesség hirtelen visszaesett... azután jött a megdöbbentő hír.

Mosolygó, kerek arca, köpcös alakja visszavonhatatlanul a múlté. Mi valamennyien, volt munkatársai és barátai már csak annyit tehetünk, hogy emlékét őszinte tisztelettel és szeretettel megőrizzük.

Szilágyi Gábor LK, 1983.1-2. sz. 244-245. p.

Kállay István (1931-1998)

Súlyos veszteség érte az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karát: 1998. szeptember 17-én elhunyt Kállay István történész, egyetemi tanár. Kállay professzor a kar elismert tanára, tanszékvezetője volt, aki rendkívül nagy szerepet játszott a történelem és levéltár szakos hallgatók képzésében, a történelemoktatás és kutatás biztosításában, a kar közéletében. A közeli veszteség még nem teszi lehetővé, hogy teljes számvetést adjunk egy eredményekben gazdag életútról. De a megrendült érzelmek szorítása mellett mégis szólni kell arról a nagyívű pályáról, amit Kállay professzor bejárt.

Kállay István 1931. június 16-án született Fülöpszálláson. Szülei pedagógusok voltak. Orosházán végezte iskoláit, majd ott érettségizett, az Evangélikus Gimnáziumban. Ezt követően az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakos, majd harmadik évtől történelem-levéltár szakos hallgatója volt. 1953-ban államvizsgázott. A Magyar Országos Levéltárba került gyakornoknak, majd egy esztendő után a Baranya Megyei Levéltár levéltárosaként dolgozott. 1956 februárjában a Fejér Megyei Levéltár igazgatójává nevezték ki. Gyakorló, vidéki levéltárosként is a tudomány elkötelezett művelője volt. 1958- ban szerzett egyetemi doktori címet. Doktori disszertációjában az Árpád-kori törvények és a Russzkaja Pravda összehasonlításával foglalkozott. E munkája a kezdő kutató tudományos

175