Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
Magyar Tanácsköztársaságért” cím alatt megjelent, ma már közismertnek számító alapvető forráspublikációkra. Jakovlev elvtárs személyében a szovjet történettudomány a nemzetközi proletárszolidaritás konkrét megnyilvánulásainak egyik legtermékenyebb kutatóját vesztette el. Jelentős pedagógiai múlt állt mögötte. Tanárként kezdte pályafutását, s a halála előtti években egyik moszkvai főiskola tanszékét is vezette. Emlékét megőrizzük, és a szovjet és magyar levéltárosoknak, történészeknek az ő kezdeményezésére is kialakult alkotó együttműködését tovább ápoljuk és fejlesztjük. Józsa Antal LK, 1976.1. sz. 159. p. Jakubovich Emil (1883-1935) Az Országos Levéltárat és általában a magyar levéltárügyet a közelmúltban ismételten súlyos veszteség érte. Eltávozott az élők sorából dr. Jakubovich Emil... Dr. Jakubovich Emil 1883-ban született. Középiskoláinak elvégzése után a budapesti tudományegyetem jogi karának hallgatója lett s doktori oklevelet az államtudományból szerzett, bár érdeklődése már első egyetemi éveitől kezdve a bölcsészettudományok, a történelem és a nyelvészet felé vonzotta. A lelki indítások, melyeket az egyetemi évek alatt ez irányban nyert, egész életére a magyar múlt írott emlékeihez kötötték. Ezek rajongó szeretetében formálódott ki tudományos egyénisége s ezek vezették 1905-ben, már 22 éves korában, a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchenyi Könyvtárának szolgálatába. így közvetlen kapcsolatba lépett avval a hatalmas nyelvi és történelmi anyaggal, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeumnak akkor már majd egy százados múltra visszatekintő levéltári osztálya őrzött. Egész lélekkel illeszkedett be abba a bensőséges tudományos közösségbe, amely a múzeumi levéltár tisztviselői körében az idők folyamán kialakult s e közösség szelleméhez és hagyományaihoz mindvégig hű maradt. Hivatalnoki pályafutása során fokról-fokra emelkedve, 1927-ben a Múzeum levéltári osztályának vezetője lett s az általa nagy szeretettel és hozzáértéssel gondozott múzeumi levéltártól csak akkor vált meg rövid időre, mikor a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchenyi Könyvtára igazgatását vette át. A Múzeumnak 1934-ben történt újjászervezése azonban alkalmat adott arra, hogy a szívéhez oly közelálló múzeumi levéltárhoz - mint annak most már igazgatója - visszatérjen, és sikeres továbbfejlesztésén nagy buzgósággal munkálkodjék. Innen ragadta el a halál 1935. dec. 27-én, fájdalmas űrt hagyva maga után úgy a levéltárügy, mint a tudomány terén. Hivatalában mindvégig lankadatlanul fáradozott a levéltár gyarapításán és fejlesztésén. Minden törekvése arra irányult, hogy múltunknak az országban szertefek- vő írott emlékeit az elkallódástól megmentse a levéltár részére. Különösen nagy öröme telt a tudományos érdeklődéséhez közelálló középkori emlékek gyűjtésében, konzerválásában és közkinccsé tevésében. Mint tudóst, a történetkutató és nyelvtudós harmonikus egysége jellemzi, E harmónia gyümölcseként születtek meg tudományos eredményei, melyek sokszor úttörők is, de mindig becsesek és kétséget nem hagyóan alaposak voltak. Egyik értékes tanulmánya folyóiratunk 1924. évfolyamában látott napvilágot, A Magyar Tudományos Akadémiának levelező, a Magyar Történelmi Társulatnak s a Magyar Heraldikai és Genelógiai Társaságnak igazgató választmányi tagja, a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak pedig titkára volt. Mint tudós, épp olyan szerény, miként kiváló, mint hivatalnok pedig épp olyan odaadó tisztviselő, miként jó kolléga és hűséges, melegszívű barát volt. N. N. LK, 1935.1-4. sz. 1-2. p. 170
