Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Zala megyéje még így sem csonka mű. Nemcsak azért, mert feldolgozásának a nyomtatásban megjelentnél nagyobb része kéziratban megmaradt, hanem azért is, mert Zala megyei és egyházi közigazgatásának története önmagában is kerek, önálló egész. Ahogyan Holub, a legkisebb közösségekig, helységekig, családokig lemenve társadalmi-gazdasági alapjaiban vizsgálja a közhatalom funkcióját, amelyen belül szinte minden, rég porrá lett szereplő ismerősként lép elénk, műve a Mohács előtti magyar élet egy szektorának eleven, színes, hű és teljes képe. Tanári működésének betetőzése kívánt lenni alkotmány- és jogtörténete. Sajnos, ebből a didaktikai szempontból kitűnő munkából is csak egy kötet jelenhetett meg.

Megyei monográfiája és jogtörténeti szintézise, mint két, mély gyökereket eresztő fa, maga is számos, életerős ággal gazdagította a magyar történetírás erdejét. E két nagy munkája melléktermékeként, anyaggyűjtés és feldolgozás közben, egymás után láttak napvilágot Holub kisebb-nagyobb tanulmányai (a fő- és alispán viszonyának jogi természetéről, az életkor szerepéről középkori jogunkban, párizsi levéltári kutatásairól, végrendeleti jogunk kialakulásáról, a fiúsításról, a vásárolt fekvőjószág természetéről, a leánynegyedről stb.), amelyek mind maradandó értékei a magyar köz- és magánjog történelmének.

Könyvismertetéseit, bírálatait eredetiség, igazságszeretet, erkölcsi felelősségérzet és tapintat jellemzi. Kritikai megállapításait is szinte minden esetben maga felkutatta forrásokra építi. A történetíró tisztéről vallott felfogására világít rá az a szelíd szemrehányás, amellyel Szekfűt illette, mondván: „talán mégsem lehet ilyen enyhe az ítéletünk azok felett” - Mohács nemzetvesztő politikusairól volt szó -, akikkel szemben „a pápai követ jelentései és a velencei követek sürgönyei és relációi a legkiáltóbb vádiratok”. (Századok 1935.104.1.)

Pihenéstelen munka közben, szellemi és testi erejének töretlen birtokában, váratlanul halt meg 1962. március 28-án. A levéltárosként indult s a levéltárakkal élete végéig szoros kapcsolatban élő tudós emlékét a magyar levéltárosok is kegyelettel őrzik.

Komjáthy Miklós LK, 1962. 2. sz. 304-305. p.

Horváth Anna (1917-1981)

Horváth Anna egy hajós család hatodik gyermekeként született, a Duna közelében, Faddon, 1917. január 12-én.

Ha néha, munkatársai körében gyermekkorára emlékezett, mindig a munka, a megélhetésért dolgozó nagy család, a sok tennivaló idéződött emlékezetébe, meg a benzinkút, amelyet édesapja segítőjeként, Budapesten, kislány korában kezelt. Máskor a varrodára emlékezett, ahol a budai, Batthyány utcai polgári iskolai tanulmányok kényszerű befejezése után, 14 éves korában szakmát tanult, és amelynek ismerete és színvonalas művelése élete végéig kenyérkereső mestersége maradt, és mindig az alkotás lehetőségét jelentette számára.

Ismerte az anyagot, amelyet kezével formált és szerette az embereket, akiknek ízléses öltöztetését 1933 és 1945, majd 1954 októbere és 1973 júliusa között főfoglalkozásban, egyébként pedig hivatali tennivalói után, a szó valódi és átvitt értelmében a szakma mestereként művelt. Talán a hajós család élete, az örökös vándorlás, a mindig új környezetet, embereket és tájakat jelentő változás hatása alatt alakult ki gyors alkalmazkodó képessége, amelynek eredményeként a legszűkösebb viszonyok és legváratlanabb körülmények között is képes volt maga körül egyéniséget sugárzó, otthonos hangulatot teremtem. E képesség birtokában élete végéig kiegyensúlyozott ember maradt. Csaknem egy emberöltővel születése után, 1945 hozott

151