Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

gondosan kijegyzett számukra minden őket, érdeklő adatot. Sőt évek során saját részére készített jegyzeteit is önzetlenül átengedte, amikor úgy látta, hogy a kérdés kidolgozásához már nem fog hozzájutni. Tisztviselőit barátainak tekintette és fájt neki, ha egyesek, mióta hivatalfőnök lett, félrehúzódtak tőle, amikor ő még a rangsor végén lévő gyakornokokkal sem éreztette soha a távolságot. Amilyen nehezére esett, hogyha idegenek, vele egyenlő rangúak társaságában kellett lennie, olyan jól érezte magát tisztviselőtársai között. Ilyenkor kilépett elzárkózottságából és örömmel idézte fel a közeli vagy a távoli múltat, különösen az évekkel, évtizedekkel korábban történteket, amelyekre talán minden ember szívesebben és világosabban is emlékszik vissza, mint a tegnapra vagy a mára. 1941. december 29-én hatvanegy éves korában hagyta itt a földi életet. Csendesen, szinte észrevétlenül, ahogyan ez az ő nemesen egyszerű, halk szavú egyéniségéhez illett. Már az ősz elején megvált hivatalától, betegségektől kínzott fáradt testtel, a magyar földhöz közeledő világégés kiszámíthatatlan esélyein gyötrődő halálosan fáradt lélekkel. Csak nehezen lehetett lebeszélni, hogy mielőtt elmenne, betegen is minden tisztviselőjét felkeresse, mindenkivel váltson néhány baráti szót, talán azért, mert lelkét sejtések érintették meg, hogy végleg elmegy. A várt erőgyűjtés, a testi-lelki megújulás helyett a pihenő napok alatt is tovább hanyatlott ellenállása, hogy végül is úrrá legyenek rajta évek óta hurcolt betegségének elszabadult erői. A szabadságról még egyszer, halála után tért vissza az Országos Levéltár Bécsi kapu téri palotájába, ennek előcsarnokából kísértük utolsó útjára egy dermesztőén hideg januári napon.

Sinkovics István LK, 1942-1945. 409-416. p.

Holub József (1885-1962)

1885-ben született. A XX. század első évtizedében, mint levéltáros indult pályáján. 1920-ban a budapesti egyetem magántanárrá habilitálta. 1923-ban a pécsi egyetem bölcsészeti karán a magyar történelem tanára lett, majd 1938-ban ugyanezen az egyetemen a jogtörténelem professzorává nevezték ki. 1914 és 1921 között Áldásy Antallal kitűnő segédtudományi folyóiratunkat, a Turult szerkesztette.

Levéltárosi pályakezdés és negyedszázados egyetemi tanári működése eltörölhetetlen nyomot hagyott tudományos munkásságán is. Mint levéltáros, ahogy maga írta, a katedra és magas hivatali polc nélkül is páratlan hatású mester, Tagányi Károly tanítványa lett. Tőle tanulta a sokszor csak fáradságos munkával kiböngészhető adatok tiszteletét s a valóságérzetet, amely az adatokat nem önmagukért becsülte. Rá is illett a megállapítás, amelyet Tagányiról írt nekrológjában: „... a száraz adatok mögött a zöldellő, friss életet kereste s látta meg, az örök fejlődést, mozgást, változást s ennek sodrában az embert...” (Századok 1923-24. 837.1.). Egész fiatalon fogott hozzá Zala megye történetének megírásához. Kétévtizedes kutató és feldolgozó munkája gyümölcseként 1929-ben jelent meg a nagyszabásúnak tervezett mű első, sajnos, egyetlen kötete: a megyei és egyházi közigazgatás története. Az efféle munkák - mondják - azért maradnak csonkán, mert szerzőjük túlságosan széles alapokon gyűjtötte anyagát. A megállapítás helytelen és - Holub esetében is - igaztalan. Helytörténelmet, ahogy annak célját Tagányi, majd Mályusz meghatározta, és ahogyan azt Holub is magáénak vallotta, csak ilyen széles alapon lehetséges írni. A csonkaság oka az, hogy időben és problematikában a fejlődés egészére kiterjedő megyei monográfia meghaladja egy emberélet erejét. Ehhez több tudós összefogása, munkaközösség együttes erőfeszítése szükséges. De Holub

150