Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Herzog József (1880-1941)

1905. november 25-ének délelőttjén egy huszonöt éves jogi doktor jelent meg az Országos Levéltárban Tasnádi Nagy Gyula és Csánki Dezső előtt, hogy a rendeletben előírt előzetes vizsgálaton számot adjon a levéltárnoki pályához szükséges latin nyelvi ismereteiéről. Ez a fiatal levéltámokj elölt Herzog József volt, aki néhány hónappal előbb a budapesti Tudományegyetemen doktori oklevelet szerezve, felvételét kérte az ország első levéltárába. A vizsgálat után az Országos Levéltár a folyamodó kinevezésére tett előterjesztést a m. kir. belügyminiszterhez, a levéltárak akkori legfelsőbb hatóságához: „Minthogy ... képzettsége azt a reményt kelti, hogy benne az Országos Levéltár idővel hasznavehető munkaerőt nyerhet, bátor vagyok kérni Nagyméltóságodat, hogy őt - az 1541/1905. O. Lt. sz. a. felterjesztett dr. Szekfű Gyula mellett - második levéltári gyakornokká s egyelőre díjtalanul kinevezni méltóztassék.” A kinevezés 1906. február 2-án megtörtént; ezzel indult Herzog József levéltárnoki pályája. Ami nem került be a hivatalos iratokba, arról pályája vége felé közeledve nem egyszer emlékezett meg Herzog József, bizalmas baráti körben, visszapillantást vetve a megtett útra, az oldala mellől eltűnt emberekre. Maga mesélte, hogy osztrák-német katonaorvosi családból származott, gyermekkorának emlékei a régi Budához fűződnek, diákévei alatt ismerkedett meg a budai vár történeti hangulatával, amikor mint a Várhegy keleti lejtőjén lévő akkori II. kér. kir. egyetemi katolikus főgimnázium növendékének naponkint a Várhegyen keresztül vezetett az útja. Maga mesélte, hogy az emberek közé nehezen illeszkedő, az összeütközések elől visszahúzódó, rendkívül érzékeny természete miatt otthon komolyan féltették, hogy nem fog tudni egyéniségének megfelelő életpályát választani. Talán éppen ez volt a fő oka, hogy a levéltárba ment, a régen porrá lett emberek írásainak csendjébe, ahol az írott betűk az idők rohanásában szinte időüenül őrzik a mai élet múltba tűnt előbbi formáit. Amikor pedig a fenti vizsgálat után több mint egy emberöltő elteltével számadást végzett önmagával, összegezte a „Követel” és a „Tartozik” rovatot, a levéltárnoki pályának mért kevés elismerést, a levéltárnoknak más hivatali pályákon működőkkel szemben való mellőztetését és alárendeltségét, ami korábban nem egyszer nagyon bántotta, megbékélt lélekkel nézte. Nem titkolva, hogy ha még egyszer elölről kezdhetné, ismét csak levéltárnok szeretne lenni.

Az ő felfogása szerint a levéltárnokság nem valami külső keret, amelyet az egyéni érdeklődés más és más tartalommal tölthet meg. Nem megélhetési lehetőség, amely viszonzásul semmit nem kér, de, úgy ahogy biztosítja, hogy valaki magával a levéltárral keveset vagy mit sem törődve, gondtalanul szentelje idejét a tudományoknak, az irodalomnak, az újságírásnak, vagy esetleg a levéltártól egészen távoleső foglalkozásoknak; a levéltár nem pályát tévesztett, félbe maradt emberek végső menedékhelye, hanem - akármennyire időszerűtlen is a mai élet vad hajszájában - hivatás. A levéltámok rendeltetése nem az, hogy levéltárában érdekességeket gyűjtsön össze, az sem, hogy egy sereg régi írás szövegét nyilvánosság elé hozza, vagy a történeti irodalomban minél több kérdés tisztázásával tegye ismertté nevét, különös, szembetűnő eseteket ragadva ki az iratoknak az élet folyását követő tömegéből, vagy a rablógazdaság módjára kíméletlenül kiaknázva az anyagot - a levéltárnok önzetlen gondviselője minden egyes iratnak. Gondoskodik rendjükről, hozzáférhetővé tételükről, védelmükről, a pusztulás megállításáról, ő a felelős, hogy a mához ezer és ezer szállal kapcsolódó elmúlt élet, amelybe jóformán csak egyedül az iratokon keresztül lehet bepillantani, meg ne semmisüljön, visszahozhatatlanul és pótolhatatlanul az emberiség számára.

145