Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

illetve állította össze A Bauxit Tröszt A. G. - Alumíniumérc Bánya és Ipar Rt. és konszern vállalatai c. repertóriumot.

A BFL-ben végzett kutatásai főként a főváros 1945 utáni újjászervezésére, valamint a tanácsrendszer kialakulására irányultak. Ezt példázza a Halasi Lászlóval együtt készített A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzőkönyvei 1945-1946. c., 1975-ben megjelent forráskiadvány, továbbá a Nagy-Budapest létrehozásának körülményeit középpontba állító Budapest. Fővárosunk története. A felszabadulástól Nagy-Budapestig. 1945-1950. c. tanulmány (1973). Az 1945 utáni főváros történetíeg jelentősebb forráskiadvány-sorozataként tarthatjuk számon a Források Budapest Múltjából vonatkozó köteteit (IV. köteteként jelent meg a Források Budapest Történetéhez 1945-1950. Bp., 1973., illetve a sorozat V/A és В kötetei, a főváros 1950-1954 és 1954-1958 közötti időszakáról. Bp., 1985. Szerkesztőtárs mindhárom kötetnél: Szabó Klára). Ezen kiadványok fő érdeme, hogy az igencsak korlátozott politikaiideológiai mozgástér ellenére is igen árnyalt képet kaphatunk a korszakról - a kiválogatott dokumentumok, azok csoportosítása és jegyzetelése révén. A teljesség igénye nélkül készült felsorolásból azonban nem szabad, nem lehet kihagyni azon kutatását, amely élete utolsó éveiben foglalkoztatta. Ez az ország német megszállása idején Edmund Veesenmayernek, Magyarország teljhatalmú birodalmi biztosának működése. Erre a kutatásra kimondatlanul talán az elpusztított édesanya és nővér tragédiájának soha nem múló, fájdalmas emléke is ösztönözhette. Fordulatokban gazdag pályafutása alatt kitüntetésekben is részesült: így 1954- ben a Szocialista Munkáért Érdemérmet, 1976-ban a Szocialista Kultúráért és 1978-ban, 60. születésnapja alkalmából, a Szabó Ervin-díjat kapta meg. A szívét leginkább melegséggel eltöltő elismerés azonban tavaly, 2002-ben jutott osztályrészéül munkatársaitól, kollégáitól, a Gárdonyi Albert Emlékérem odaítélésével. Akkor még nem gondoltuk, hogy az emlékérem átadása az utolsó találkozás lesz. Nem sejtettük, hogy alig fél év múltán, eltávozásával számvetésre késztet bennünket. Ő volt ugyanis a Főnök, ahogy neveztük őt - és ez a cím akkor és így, csak őt illette -, akihez jóban-rosszban fordulni lehetett, saját bajunkkal, munkahelyi problémáinkkal, a világ bajával. Akivel mindenről lehetett beszélni, és aki gondolkodásra biztatott, kitartásra ösztönzött. Józan és kritikus hozzáállása a rendszerhez, amelyből csalódottság és távolságtartás volt kivehető, vitára ösztönözte partnereit, ám soha ki nem térve ezek elől, soha nem hitte, hogy ő az igazság birtokosa. Vitatkozott, érvelt, kérdezett és visz- szakérdezett. Mindig voltak körülötte fiatalok, akikre figyelt, és akik reá figyeltek. Azokat becsülte igazán, akikben szorgalmat, elszántságot és kitartást tapasztalt céljaik megvalósítására. Buzdította őket, hogy dolgozzanak, kutassanak, hogy álljanak helyt magukért. Különös rokonszenwel figyelte azokat a fiatal pályatársakat, akik tabutémák - pl. 1956 forradalma és a megtorlás - iránt érdeklődve indultak történészi pályafutásuknak, és kockázatot is vállalva segítette őket a kutatásban.

Elment a Főnök, és mi maradók lettünk szegényebbek. Mert nemcsak a fővárosi levéltárból, hanem a világból - a világunkból - is hiányozni fog az ő derűs, humánummal párosult bölcsessége, pótolhatatlanul.

Czaga Viktória LSZ, 2003. 2. sz. 87-88. p.

122