Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

denki által elfogadott történetszemlélet buktatóival és tévedéseivel, a történeti hősök politikai mítoszának megkérdőjelezését, a határozott véleménynyilvánítást, mindezeknek áttekinthető gondolatmenettel történő olvasmányos felépítését és lényegre törő tömörséggel való megfogalmazását. Azok közé a történészek közé tartozott, aki képes volt gondolatait úgy formába önteni, hogy ez az olvasó számára ne váljon unalmassá. Mestere volt a lexikonírás igen nehéz műfajának, s ennek módját a Korai magyar történeti lexikon általa írt szócikkeiben példaként meg is mutatta, lektorként pedig keményen megkövetelte a Magyar Nagylexikon szócikkeinél. Az egyetemes történelemben való páratlan lényeglátását pedig a világtörténelmi kronológia összeállítása bizonyítja. Leginkább íróasztalánál szeretett bíbelődni, de minden alkalmat megragadott a tudományos eredmények népszerűsítésére. Kitűnő előadóként szabadon tudott beszélni a legnehezebb témákról is, ahogy ezt akadémiai székfoglaló előadásában is tette. Stílusa nem nélkülözte a humort, amit főként annak köszönhetett, hogy a tudományt nem tekintette olyan halálosan komoly dolognak, mint a tudósok többsége. Hobbiként művelte azt, élvezte a munkát, magát a tudományos kérdések rejtvényfejtés-szerű megoldását. Ebből következett, hogy természetesnek tekintette, hogy valaki e feladványok megoldásakor hibát is elkövethet és nagyra értékelte azt, ha valaki olyan kritikát fogalmazott meg vele szemben, amely előbbre vitte a kérdés megválaszolását. Képes volt kemény vitát folytami nap mint nap a vele egyet nem értőkkel és ezt nem vetítette rá az emberi kapcsolatokra. E tulajdonságait évtizedeken át rendszeresen és szenvedélyesen űzött bridzspartik játékközegének is köszönhette. Sokakat megbotránkoztatott provokatív kérdésfeltevéseivel, a nemesi-nacionalista történetszemlélet káros következményeinek ostorozásával, amiért hazahatlansággal is vádolták. Tudnunk kell azonban, hogy a történészek között elsőként csatlakozott a László Gyula által felállított kettős honfoglalás elméletéhez, mert úgy tűnt számára, hogy ezzel magyarázatot kapunk a magyar középkor számos megoldatlan kérdésére. Játékszenvedélyét és munkakedvét annak tudata sem törte meg, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved. Utolsó hónapjaiban is elment a levéltárba egy-egy hiányzó adatért, eleget tett széleskörű tudományszervezői kötelességeinek, elkészítette a felkért bírálatokat, bár nyilvános előadásait romló egészségi állapota miatt egyre nehezebben tudta megtartani. Otthonában ekkor is szeretettel fogadta mindazokat, akik leendő munkáikról véleményt vártak tőle. Betegségét hősiesen tűrte mindaddig, amíg befejezetlen dolgait el nem rendezte, félkész publikációit közzé nem tette. Talán jelképesnek is tekinthető, hogy halálos ágyához két kötetet küldtek, amelyek néhány órával azelőtt hagyták el a nyomdát. Az egyik a magyar középkort összefoglaló, eredetileg angol nyelven megjelent szintézisének magyar nyelvű változata, amelyben számos lényeges ponton átírta a középkori Magyarország történetét, és amelyet életműve betetőzéseként értékelhetünk. A másik könyv a Zsigmondkori Oklevéltár legújabb, VII. kötete volt. E vállalkozásban 1974 óta közreműködött, kezdetben, mint regeszta készítő, a későbbiekben, mint lektor és a szó legszorosabb értelmében vett támogató. Engel életműve és testamentuma azt kívánja a magára hagyott kollégáktól és tanítványoktól, hogy folyamatosan újra kell gondolnia szintézisében megfogalmazottakat, válaszokat kell adni az abban föltett megoldatlan kérdésekre úgy, hogy közben töretlenül folytatódjon nem csak a Zsigmondkori Oklevéltár, hanem a középkori Magyarország teljes okleveles forrásainak feltárása is. Immár nélküle. Támogatása, iránymutatása, lektori véleménye, szigorú bírálata, jellegzetes mosolya, már csak bennünk tovább élő mozdulatai és cigarettafüstje nélkül. Engel Pál 2001. augusztus 21-én, életének 64. évében, súlyos betegség után hunyt el.

Rácz György LK, 2001.1-2. sz. 310-313. p.

104