Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Engel Pál (1938-2001)

1938. február 27-én született Budapesten budai polgárcsaládban. Neveltetése meghatározta egész pályafutását: elveihez, politikai változásoktól független gondolkodásmódjához haláláig ragaszkodott, csakúgy, mint a kamaszkorában elkezdett dohányzáshoz. Az ELTE ВТК történelem-könyvtár szakán szerzett diplomát 1961-ben, majd hat éven át az Egyetemi Könyvtárban dolgozott. 1968-82 között a Posta Központi Szakkönyvtárának igazgatója, ezt követően rövid ideig az OSZK tudományos főmunkatársa. 1982 óta haláláig - Ránki György meghívására - a MTA Történettudományi Intézetében dolgozott, ahol Szűcs Jenő utódaként 1988-tól vezette a Középkori Osztályt, majd 1991-től 1995-ig igazgatóhelyettes volt. Bár végzettségét tekintve könyvtáros is volt (s az MTA Könyvtárának az igazgatójaként 1996-97-ben újra e szakmában dolgozott), szívéhez mégis sokkal közelebb állt a levéltár, illetőleg a levéltári anyag. Szabad idejében rengeteg időt töltött a levéltárban, főként amióta figyelme a bizantinológia után a középkori magyar történelem problémái felé fordult. Mivel e témában nagyon kevés elbeszélő forrás készült és ennél is kevesebb maradt ránk, ezek politikatörténeti megbízhatóságáról és színvonaláról pedig igencsak rossz véleménnyel volt, az egyeüen lehetőség a Magyar Országos Levéltár középkori anyagában való kutatás maradt. Olyan történetíró volt, aki levéltári forráskutatásra alapozta munkáit és nem a korábbi irodalom újraértékelésével, kritikájával töltötte az idejét. Rendszeresen és szorgalmasan látogatta a Bécsi kapu téri épület kutatótermét. Az évek során olyan forrásismeretre tett szert, amely nemcsak az oklevelek tartalmára, de a Diplomatikai Levéltár okleveleinek jelzeteire is kiterjedt. Kivételes memóriája révén több év után is képes volt körülhatárolni azt a fondot, vagy számos esetben pontosan megnevezni azt a DL számot, amiben a felmerült kérdéses adat megtalálható volt. Személyes kutatási tapasztalatai negymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy belássa: a középkori oklevelek Borsa Iván által kezdeményezett számítógépes adatbázisa új fejezetet fog nyitni a hazai medievisztikában, mert ezzel a kutató sokkal rövidebb idő alatt jut el a keresett adathoz, mint a hagyományos módszerrel. Tekintélyét többször latba vetette annak érdekében, hogy ez a munka minél nagyobb intenzitással folytatódjék.

A levéltár egyben Mályusz Elemérrel való találkozásainak és beszélgetéseinek színhelye is volt. Amikor Engel kandidátusi védésekor felvetették, hogy kinek a tanítványa, ő Mályuszt választotta mesteréül, aki ezt szívesen el is fogadta. Egyetemi évei alatt ugyan nem hallgathatta már Mályusz előadásait, de a levéltári kutatómunka utáni séták „peripatetikus” szemináriuma Engel szakmai fejlődésének meghatározó tényezője lett.

Kutatása tudatos program szerint történt. Jóformán kezdettől fogva ugyanaz a kérdés foglalkoztatta: az Anjou és Zsigmond-kor kormányzati-hatalmi viszonyai és a magyarországi birtokjog. Legjelentősebb írásai e témakörben születtek: első könyve 1977-ben a Zsigmond-kori várak birtoklástörténetéről, az 1986-ban megvédett (de önálló kötetként csak 1998-ban megjelent) kandidátusi értekezése Ung megye nemesi társadalmáról, az általa felfedezett Anjoukon kormányzati rendszerről, a honorról és Nagy Lajos feltételezett „új adomány” reformjáról szóló alapvető tanulmányai, hogy csak néhányat említsünk a sok közül. írásainak műfaja a politika- és társadalomtörténetnek az a fajtája, amelyet a nemzetközi szakirodalom is a legmodernebbnek tart: a személy-, család-, és birtoktörténet ésszerű kombinációja. E cél érdekében nézte át a DL több tízezer oklevelét, majd a Diplomatikai Fényképgyűjteményt - amelynek mutatózásában maga is segédkezett több tízezer „kékcédula” elkészítésével - és gyűjtötte a

102