Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

kenységgel bocsátja ki a közbeeső esztendőkben is, mégis jól megfigyelhetők az alkotóerő intenzív fellobbanásának időszakai. Ezek Kodolányinál nemcsak minőségi emelkedést jelentenek, hanem egyúttal világszemléletének tágulását, képzeletének megizmosodását és aktivitásának új területeit is. Közben számtalan témát érint, ezek a témák azonban szerves kapcsolatban vannak a szóban forgó „peridódus" vezérlő motívumával, - így most sem szakad meg a történelmi regények sora Julianus baráttal, hanem rövidesen új, nagyszabású koncepció megvalósulásának leszünk tanúi. Ez az új vállalkozása azonban-Emese álmának köteteire gondolunk - lényegesen különbözik előző három munkájától. Emezek az ember, a közösség sorsáért aggódó író, és művészetét fölényesen birtokló alkotó spontán megnyilatkozásai voltak. A honfoglalás kori regények ellenben a tudatos számítás, a nemzetmentő szándék, a politikai szenvedély és a haragos fajvédelem pártos szüleményei. Ez magában még nem volna baj, de igenis nagy baj, hogy mindez nagyon is meglátszik a művek szerkezetén, tárgykezelésén, erőltetett mondanivalóján, éspedig negatív irányban. Kodolányi, ahogy nemsokára kifejtjük, ekkor már egyáltalán nem tudta a mű érdekében okosan és szigorúan meghúzni a határvonalat az ember és a mű autochton érdekei között, - e két összetevő, melyet régebbi munkáiban, ritka harmóniával olvasztott eggyé, most váratlanul több diszharmónia okozójává lett, mint ez bármely időben, bármely műalkotásban kívánatos. Mi hozta létre ezt a diszharmóniát? A harmincas évek végén és a negyvenes évek elején Kodolányi világnézete, írói céljai és a hivatalos magyar politika, illetve a „nyugatos" irány képviselői között már olyan mély szakadék tátongott, hogy írónk élete szüntelen harc, dühös támadások és visszavágások, késhegyre menő viaskodások közt folyt, spontán művészi megnyilatkozásokra egyre kevesebb ideje és türelme volt. Erről, és a korral kapcsolatos más problémákról még szó lesz, most csak annyit, hogy Emese álmát jórészt ez az ellentmondó és vitatkozó készség, illetve szükség szülte. Az ilyesfajta, az alkotóra kívülről ráerőszakolt ihlet azonban a művészetben rossz tanácsadó, és csak ritkán vagy sohasem hoz létre időtálló alkotásokat. A líra impressziókat kedvelő műfaja, Petőfi a példa rá, már könnyebben elviseli, sőt a harmonizáló vérmérséklet még meg is követelheti az ilyen nyers benyomásokat. Egy több kötetes regény ellenben törvényszerűen elnehezedik, ellaposodik, ha túlságosan sokat köszönhet a napi politika és tűnő érdekek tolakodó zsivajának. A Vas fiai, a Boldog Margit és a Julianus barát az író és a kor szerencsés találkozása volt, mindkét fél javára,