Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

emberi szenvedélyek, vágyak és érzelmek sodrában folyik életük, az író azonban sohasem téveszti szeme elől a kort, melyben emberei élnek, hanem aprólékos gonddal, finom érzékenységgel szövi az egyének sorsát a korszerűbe, a történelmi pillanatba. Van a könyvben egy bájos jelenet, mikor Julianus Bolognában egy gyönyörű nőt lát a székesegyházban, s azt hiszi, égi jelenéssel találkozott, társaihoz szalad, és boldogan újságolja, hogy Isten milyen különös kegyelmére méltatta. Ez a kép Fra Angelicót juttatja eszünkbe, a középkor érzékien bájos, realisztikusan naiv legendáit, - zene, festmény és költészet együtt. Hadd idézzünk belőle egy-két részletet: „Mintha égi tűz nyilallott volna alá a kék, vakítóan fényes égből, úgy állt meg Julianus, kőbe gyökerezett lábbal. Lélegzete elakadt, ajka megnyílt, szeme kitágult, keze lehullott. A nő olyan magas volt, mint ő, tán néhány ujjnyival alacsonyabb. Hajlékony teste vonalai földöntúli zengéssel zengtek. Talpig eltakarta az égszínkék selyempalást, fején magas fejéket, s derékig omló, lágy redőkben lengedező vékony, selymesen fénylő, ugyancsak égszínkék fátyolt viselt. Derekán bíborpiros selyemöv feszült, palástja alól kibukkant ugyancsak bíborpiros, arannyal hímzett saruja. Elefántcsonthoz hasonló, puhán hajló bal kezével ruhája redőit fogta össze, jobbjával, drágakövekkel ékesített, bőrkötéses imádságos könyvet tartott. " Julianusnak szerencsét kívánnak társai, s ő átszellemülten válaszol: „- Most immár mindég vidám és bizakodó leszök, - fogadkozott Julianus szilárdaii. - Mert ama pillanattól fogvást, hogy amaz égi asszonyt látám, mindég magam mellett tudom. Fogja a kezemet, kísér jártomban-keltömben, emel, hogy lábamat meg ne üssem, megsózja ételömet, megézösíti italomat, kezébe vöszi s Istennek nyújta gondolataimat, miként gyönge madarakat, mosolyog reám, s tekéntetével bíztat... Ha kedég magányosan járkálok s elméiködöm, csudálatos zenével gyenyerk ödtet..." Nem kis mértékben írhatjuk e mű javára, hogy habár hőse, Julianus, szerzetes, kolostorban élő férfiú, írónk mégis módot talál az egykorú magyar élet teljes, nagy tablójának ábrázolására. Élményeink és tapasztalataink (egy pillanatra sem csalódhatunk az ábrázolt történelmi valóság életszerűségében) úgy hatnak ránk, mint a múltban barangoló utasokra, mintha egy sosem látott, csak hírből ismert nagyváros utcáin járnánk, megbízható és hű kalauzzal. A vas fiaiban még sok a „történelmi távlat", monumentális tömegjelenetei még gyakran megnehezítik az olvasó számára a személyes belefeledkezést, inkább vizuális, mint pszichikai közelséget teremtenek, a Julianus barátban azonban mindenkor könnyen elvégezzük ezt a lelki helycserét, - a művészi látomásos 80