Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

mélyes hév fűti, annak az embernek szenvedélyes céltudatossága, ki valóban „nagyot gondolt s rátette életét". Ez a céltudatosság, ez az önkéntes áldozatvállalás - bevezetőben utaltunk sorsszabta, magasrendű okaira - olyan erkölcsi tekintélyt biztosít a fiatal írónak és műveinek, amilyennel azelőtt is, azóta is kevesen dicsekedhettek. Láttuk azt is, milyen türelmetlen, forradalmi hevességgel tört céljai felé, s mivel a forradalmakat - még a művészi forradalmakat is - elsősorban nem esztétikai fegyverekkel szokták megvívni, hanem a gondolat és erkölcs egyetemesebb, hatásosabb eszközeivel, művészete sem problémátlan és öncélú, hanem a gondolat és a forradalmi morál engedelmes, jó és hű vitéze. Róla valóban elmondhatjuk, hogy először az igazságot kereste, s a többi mind megadatott neki. Ha igazi tehetségről van szó! - jellem és művészet nemcsak nem ellenségek, a nagy és eredeti jellem a művészetben is nagy és eredeti műveket hoz létre. Akkor Kodolányi erre is a legjobb példa. Nem is olyan régen, a századvég ideáltalan esztéticizmusa előtt sarkalatos tétel volt ez, csak ma hangzik, mikor ismét valljuk, furcsán és újszerűen. Ezt a tíz esztendőt, írói működésének első korszakát, Várkonyi Nándor a politikában és a közéletben a „polgári restauráció" korának nevezi. A háborús összeomlás és a forradalom után azok pattantak leghamarabb nyeregbe, kik voltaképpen ki sem buktak belőle, csak meginogtak egy pillanatra, de azután az életösztöntől és bosszúvágytól sarkalva gyorsan visszazökkentek régi helyükre. Ha a háború előtti vezető rétegnek jogosan hányták szemére, hogy a nemzet igazi érdekeit és szükségleteit semmibe vette, sőt gyakran fel sem ismerte: a polgári restauráció uralkodó osztályait meg éppen a reakció bűnében kell elmarasztalnunk. Ok már látva látták, mi történt s mi a legsürgetőbb tennivaló, mégsem e feladatok megoldásában keresték a jövő útját, hanem a múlthoz, a csődhöz való vak ragaszkodásban. Rutinjuknál és nemzetközi kapcsolataiknál fogva „kormányképesek" voltak ugyan, saját népük iránt azonban semmivel sem tanúsítottak több megértést, mint a múlt század gyarmatosító hatalmai Afrika vagy Óceánia bennszülöttei iránt. A ki nem mondott, de gyakorlatban buzgón követett jelszó a kizsákmányolás volt, a nincstelen parasztság, az anyagilag és erkölcsileg egyaránt gyökértelen városi proletariátus minél tökéletesebb kihasználása. A sorvadó arisztokrácia, a nép érdekei ellen vérlázító arcátlansággal fellépő nagyburzsoázia, a „magyar középosztályinak csúfolt hivatalnokréteg (ennek hatalom nem igen volt a kezében, annál kihívóbban rokonszenvezett az előbb említett nagyokkal), a mindannyiunk védelmére féltő gonddal megszervezett katonatiszti kar amorális és agresszív cső-