Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

Mohó szomjúsággal túrom, habzsolom a könyveket, öt nyelvet is tanulok egyszerre, késő éjszakáig verseken dolgozom, naplóba rovom töprengéseimet sorsomról, Istenről és istentelenségről, halálról, irodalomról, szent elszántságaimról, céljaimról, reménytelen otthonomról, meddő szerelmeimről és megaláztatásaimról. Kételkedések, töprengések, vívódások hullámai hánynak-vetnek, tehetetlenség kötöz meg, majd lázas tevékenység emészt. " Több-kevesebb változatossággal így múlik el első ifjúsága. Mert, történjék ekkor bármilyen fordulat külső életünkben, mégis csak ezek az igazán mély és maradandó élményeink, egyenesen belőlünk lelkeznek, s később is, életünk minden szakában rejtelmes erővel termékenyítik meg vágyainkat és gondolatainkat. Bár erről az időről szólva önéletrajzában gyakran emlegeti sorsának egyik lényeges elemét, mégsem hangsúlyozza eléggé, - ez az alaphang, ez az állapot: magányossága. Elszomorító látvány, ahogy mindenütt otthontalanul, megértetlenül, igazi barát, társ és szerető híján, rossz lábával és lázas eszméivel vándorol egyik városból a másikba, egyik ismerőstől, rokontól a másikhoz, s csak hideg közönyt, vagy futó sajnálkozást remélhet egyiknél is, másiknál is. De ő maga sem igen elviselhető, puszta jelenléte terhes, nyugtalanító, olykor vád. Ami szép, hangulatos vagy vidám ebben a szüntelen magányosságban, mind az ő lelke vetíti ki tárgyra, emberre, jelenségekre. Mind csak öntudatlan védekezés a pusztulás, az elsüllyedés ellen, a fiatal szív dacos küzdelme kegyetlen sorsával. Vállalása minden rossznak, de tagadása is minden rossznak. Vállalja, mert vállalnia kell, de tagadja is, mert megalázott áldozat helyett boldog megváltó szeretne lenni. Majdnem olyan egyedül áll az emberek között, mint csak a halál pillanatában lehetséges, önmagán kívül senkije a világon, s magával is örökös harcban áll. Ha ez a harc nem tartaná benne a lelket, meg kellene semmisülnie a borzalmas elhagyatottságban. A Költőnek, a Törvény és a Sors emberének isteni és embertelen magánya ez; reménytelenül hívő, keserűségében is kitartó; számára csaknem természetes, de mindenki más számára riasztó és érthetetlen magány. Cselekvésre éhes, külső és belső izgalmaktól fűtött, kielégítetlenségtől gyötört lénye az utazás erotikus aktusában talál magának enyhülést és menekülést. A háború és forradalom zűrzavaros éveiben gyakran ül vonatra terv és cél nélkül, és utazik az ország egyik végéből a másikba, keresztül-kasul erdőn, mezőn, falvakon és városokon. Démona űzi, kergeti, sokszor szükségből, máskor vaktában, éjeken és nappalokon át, télen-nyáron, jó és rossz időben.