Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

Ez az idő, a gyermekkor, azonban nem az ész, hanem a legtisztább líra kora, nem a tapasztalásé, hanem az üde élményeké: a Feketevíz, a boldog kóborlások feledhetetlen szépségű világa. Ekkor és itt találkozott először (s talán utoljára?) az igazi szabadsággal. A parasztfiúk és lányok társuknak fogadják. Velük fürdik a patakban, velük kóborol a határban, cimborájuk jóbanrosszban; iskolai csínyekben, turpisságokban ő sem marad el. Néhány órára felszabadul az otthon nyűgei, feszültségei, lelkiismereti rabsága alól. A Kodolányi fiúnak ez a vidám életmód nem természetes adomány, hanem boldog meglepetés, tiltott Paradicsom, kivívott diadal. Szabadság ugyan, de nehéz szabadság, melyet napról napra, mindig újra s újra meg kell hódítania. Hogy az otthoniak nem nézik jó szemmel a nép közé vegyülést, ezt a nagy barátkozást a falu apraja-nagyjával, ugyancsak természetes. Polgári szemléletük idegenkedik, sőt tiltakozik ellene. A maga fajtája közt lenne a helye. Ez ellen azonban a fiú tiltakozik makacsul, minden idegszálával. Paraszti barátait, ismerőseit habozás nélkül előnyben részesíti a polgári csemetékkel, urakkal és hölgyekkel szemben. Simon Dezsőt, lelkének jobbik felét, legszívesebben még a pécsi iskolában is magával vinné. A vajszlói gyermekkor, a nép közelsége, mély vonzalma mindenhez, ami népi, természetes, igaz, jó, egyszerű és örök, nemcsak rövid, bár évekig tartó élményt jelentenek számára, hanem egész életében erkölcsi támaszt is, menedékhelyet, megújhodást, vigasztalást és reménységet. Ezután az ormánsági nép az a biztos mérték, mellyel mindent megmér, s melyhez képest csaknem minden könnyűnek találtatik. A kétségbeesett küzdelmek, fáradtság, elkeseredés, csömör és meghasonlás veszélyes óráiban ez a nép és a rá való eszményi emlékezés ad tagjainak új erőt, elméjének új bátorságot, reményt, hitet és élni akarást. Nem nagy örömmel fogadja szülei elhatározását, hogy iskolai tanulmányait Pécsett kell folytatnia. Nehezen válik meg pajtásaitól, játékaitól, a jól ismert utcáktól, emberektől, boldogságának e beszédes tanúitól, és húgával együtt bevonul Pécsre, hogy megkezdje javarészt örömtelen diákéveit. Mert iskoláival határozottan nem volt szerencséje. Lázadónak született, mert ő képviselte az igazi rendet. Később is szálka volt minden hatalom szemében, mert sohasem tudott egyetérteni semmiféle „rend"-del és „rendszer"-rel. Már az iskolapadban sem. Tanáraival hadilábon áll, barátai még nincsenek. A „tanintézet" kész kaszárnya, a nevelők durvák és korlátoltak. Ekkor kezdődik magánya az emberek között. Mert eddig is magányos volt, otthon, a családéi 17