Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

je, Arany János Koszorújában valósággal fuldoklik az undortól, s a regény tör­teiméire nem talál eléggé megbélyegző szavakat. Mit szólnának ezek a kriti­kusok a Vízöntőhöz, ehhez a valóban „kannibáli mű"-höz, a szertartásosan meggyilkolt áldozatok tízezreihez, a kitépett szívű hullák irtózatos tömegei­hez? Igaz, a történelem felülmúlja legvadabb rémlátásainkat is, de mi egy vé­res ütközet valósága egy szuggesztív műalkotás valóságához képest? Ez az utóbbi megörökíti a borzalmat, kőbe vési a tömeges halál iszonyatát, maradan­dó lakást készít a képzelet pokoli teljesítményei számára, szinte kérkedik a rettenetessel, s még ki is színezi, hogy annál hatásosabb legyen. „Történelmet" emlegetünk, holott a regény címlapján ezt olvassuk: „mese". Ez a szó azonban csak sűríti, élesíti az iróniát; egyáltalán nem enyhíti a feszültséget, inkább növeli. A történelem a múlté, a Kodolányi-féle mese azonban az örök jelené. Ezt a fölismerésünket csak megerősítik a könyv fon­tosabb szereplői; az író barátai és ismerősei testületileg átlépnek a „mesé"-be, pálmalevél-szoknyát kötnek derekukra; ki költő, ki tudós, ki csil­lagász vagy diplomata lesz, míg meg nem öli őket Nannar. Azok a változatos halálnemek, melyeknek áldozatul esnek, egyúttal az író ítéleteit is jelentik pá­lyatársai fölött. Ez a bíró irgalmas szívű és méltányos, de azért a döntő pilla­natban habozás nélkül vízbe fullasztja barátait. Egyáltalán nem kritikai meg­jegyzés, de szinte sajnáljuk őket. Hétilt, a gyarló embert és kitűnő költőt, Namzit, a gyenge idegzetű zsoltárírót, Gubbubut, a szeretere méltó sznobot és divatmajmot, Ur Balut, a drága, hűséges, nagyétkű könyvtárost s a veseba­jos, rejtélyes csillagnézőt, Simetant. Szurippak végső napjaiban, mikor esze­veszett félelemben telnek a nappalok és bíborvörös éjszakák, nem is a hatal­mas várost s a pusztuló százezreket féltjük igazán, hanem barátainkat, a be­avatottakat, kik különböznek a tömegtől, ha nem is érik el azokat a ritka leve­gőjű csúcsokat, hol csak Utnapistim érzi otthonosan magát. Hatalmas ez a je­lenet, egy modern eszközökkel megírt „János jelenései"; a pusztuló kor szim­bóluma, a roppant Bábeli Torony, omló bástyáival és emeleteivel Brueghel Nagy Tornyára emlékeztet a világpusztulás irtózatos éjszakáján. A „nagy tárgyak" természetesen pusztán azáltal, hogy nagyok, még nem teszik naggyá a művet, ha egy nagy feladatot rosszul vagy hiányosan old meg az író, veresége nyilvánvalóbb, mint egyébként lenne. Kodolányi azonban mindig győzi erővel és eszközökkel, a monumentalitást műveiben sohasem a türelmetlen becsvágy, a fellengző hatásvadászat szüli, hanem természetes eleme a nagyság, benne érzi jól magát; ezért bármilyen nyaktörő feladatra vál-

Next

/
Thumbnails
Contents