Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

elégtételt az élet rútságaiért és töméntelen ellenséges, igazságtalan támadásért. Elsősorban nem reakció ez, nem rekompenzáció. A jellem sohasem ilyen nyers fizikai törvények eredménye csupán. Minek köszönhető tehát? Kodolányi már gyermekkorában, s később, egyre inkább úgy érzi, hogy az emberi élet gyökerénél kiirthatatlanul és leplezhetetlenül valami rettenet, emberi szóval ki sem fejezhető tragikum rejtőzik, hogy minden élet tragikus, egyszerűen azért, mert élet, és mert ez az élet emberi: megismerhetetlen és határtalan, iszonyatos és alattomos, színre kedves, de kérlelhetetlen, könyörgésre nem hajt, tanácsra nem ad, céljait titkolja, eredetét homály borítja. Az ember egyedül van, és ez rettenetes, az ember születik és meghal, nem tudja miért, mikor és hogyan: tragikus ez, sőt tragikótaton, ahogy görög drámák kardalai zenghették valamikor, a legtragikusabb dolog a világon, és maga a világ is tragikus. Ahol minden titok, ott mindent halálosan komolyan kell vennünk, mert sohasem tudhatjuk, miben jelenik meg az isteni, és miben az ördögi, és egyáltalán, mi való Istentől, és mi való Sátántól. A világ és az élet rettenetes, öldöklő dialektikájában esendő porszem az ember, de az ember számára nem közömbös, hova esik végül. Az emberiség igazi mementója ez lehetne: legyetek komolyak és őszinték, mert a ti Uratok is komoly és kérlelhetetlen. Van-e feloldás e roppant, kíméletlen kötelezettség alól? Nézhető-e az élet tárgyilagosan a fonákjáról is, szabad-e kicsúfolni, megalázni, kicsinyelni? Vagy legalábbis mulatni rajta? A Boldog békeidőkben (1948) valami hasonlót kísérel meg. Ez a regény Kodolányi „vasárnapi kimenő"-je, nagy, szabad lélegzetvétel, a társadalom leple alatt egy hosszú gúnykacaj, az ember és a mesterember remek fintora, szamárfül-mutogatása. Akik nem tudnak szeretni című könyvében csírájában már megtalálható ez a téma, de akkor még ha akart volna, sem tudott volna ilyen jókedvűen kirúgni a hámból, most végre úgy érezte, megteheti. A lélektani pillanat is kedvező volt: a háborús katasztrófák emléke múlóban, s a Vízöntő megjelenése, tehát egy újabb, minden eddiginél nagyobb siker reménye éppen a látóhatáron, - az író szabadságot engedélyezett hát magának. Aki a Boldog békeidőket olvasni kezdi, úgy érzi, Kodolányinak ez a regénye kissé az író mulattatására is készült, elsősorban a maga számára írta, a regény művészi követelményeit nem túlságosan veszi komolyan. A szerkezeti lazaságok csaknem készakarva hatnak; az író megállapodik az élet - saját életének - egy-egy derűs, felejthetetlen pillanatánál, s kedvére időzik ott, nem törődik az idő és a fejezetek múlásával. Bár később a mese szálait már szaporábban szövi, ez a kényelmesen duruzsoló elbeszélő