Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

szerú elméknek való, ilyen terméketlen indulatok díszükre válhatnak jelentéktelen embereknek; Kodolányi hírnevét öregbítette ugyan ez az indulat, erkölcsi tőkéjét azonban, valljuk meg, nem gyarapította. (Németh László erkölcsi integritását például - a népi mozgalomban játszott szerepére gondolunk egyáltalán nem sértette széles körű nyugat-európai tájékozódása). A legkiválóbb szellemeket lelkesítette több mint ezer évig Európa egysége, vagy politikusabban fogalmazva, az egységes Európa; tudjuk, az ilyen „egység" mögött gyakran nacionalista tendenciák vagy ábrándok húzódtak meg, mégis hatalmas gondolat volt ez, és nehezen képzelhető el, hogy Kodolányi szelleme teljesen érintetlen maradt e valóban nagyszabású „Eszme" varázsától. Az európai gondolatot persze egyáltalán nem lehet, és nem is szabad erőszakolnunk. Egyet azonban meg kell jegyeznünk (s szerintünk ez a legdöntőbb az egész problémakörben): az európai élet, különösen a mai európai élet, az egyéniség elvén épül, ennek az elvnek tagadása ma egyértelmű az élet tagadásával. Hogy a magyar nép mennyire kivétel ez elv alól, éppen ma, 1956-ban, a „kollektív szemlélet" elméleti és gyakorlati csődje után teljesen fölösleges bizonyítanunk. Bizonyára el fog egyszer érkezni egy kollektívebb társadalom ideje is, de mikor és milyen körülmények közt, ma még lehetetlen megmondani. Az ilyen irányú tervek és rendszerek egyelőre megbuktak. Ezt a tanulságot drágán fizettük meg (különösen azok, kik kezdettől fogva nem hittek benne), és fizetjük még ma is. Európát lehet támadni, Európát lehet megvetni, Európát lehet lekicsinyelni, és ideig-óráig el is lehet fordulni tőle, megölni azonban nem lehet, mert magunkat öljük meg. Azt még meg lehet magyarázni a történelmi helyzet ismeretével, hogy éppen a legrobosztusabb egyéniségek és az egyéni szabadságjogaikra legféltékenyebb elmék dolgoztak a legbuzgóbban, hogy az egyéniség elve lekerüljön a történelem napirendjéről: ezek azonban biztosan rettenetesen csalódtak (ha vonakodnak is megvallani), s már-már aligha ragaszkodnak csorbítatlanul régi eszméikhez. Egy gondolatot mindig magában kell bírálnunk, mert a gondolat erősebb, mint aki gondolja, s az ember már régen irányt változtathat, amikor eszméje továbbra is elevenen ható erő, s a szó, amit elkiáltott a világba, még mindig él, működik, és gyakran szembefordul teremtőjével. Mégis meg kell mondanunk, hogy mi Kodolányi Nyugat-ellenességét csak programszerűségében vetjük el: ha úgy tekintjük, mint egy alkotó ember sajátját, meg kell értenünk, hogy ennek a gondolatnak is megvolt a maga sorsszerű rendeltetése az író fejlődésében, s ez talán mindennél fontosabb. Ki tudja, eljutott volna-e valaha az