„Múltunk építőkövei...” - Tanulmánykötet (Székesfehérvár, 2001)

ZSOLDOS ATTILA: ISPÁN ÉS VITÉZ

indokoltnak látszik arra gondolni, hogy az urát megölő szolgára és az ispánját megölő milesre az a rendelkezés vonatkozott, amely szerint a büntetést akkor sem kerülhették el, ha az elől valamely egyházban kerestek menedéket. Mivel a miles ez alkalommal épp úgy együtt szerepel a szolgával, mint abban a törvénycikkben, ahol a szolga és a miles szökéséről esik szó, kézenfekvőnek tűnhet az az értelmezés, mely szerint itt is szolgarendű milesszel van dolgunk. Ha valóban helyes ez a gondolatmenet, az messzemenő következtetések levonására ad alkalmat, hiszen az idézett töredékben a miles nem akármiféle ispánt öl meg, hanem a „sajátjá"-t (suum comitem), azaz a tévedés különösebb kockázata nélkül feltételezhetjük, hogy a várispánságokban szolgálatot vállaló milesekre vonatkozik a rendelkezés, akik ezek szerint szolgarendűek voltak. Az ispán és a miles közötti kapcsolat más aspektusaira vonatkozó törvények ellenben más módon is magyarázhatók. Az ide vonható törvények egyike tíz arany penzában szabja meg annak a miiesnek a büntetését, aki „az ő ispánja által igazságosan hozott ítéletet megvetve, a királyhoz fellebbez azért, hogy ispánját igazságtalannak tüntesse fel".

28 Ez alkalommal is a miles „saját" ispánja szerepel a szövegben, így nyilván itt is a várispánságnak szolgáló milesszel van dolgunk, ám a várispánnak az ilyen miles felett érvényesülő bírói joghatóságából nem következik szükségképpen az, hogy a várszervezetben szolgálatot vállaló milesek a várszervezeti népekhez hasonlóan szolgarendűek lettek volna. Nagyon is elképzelhető, hogy szabadok voltak azokhoz a várföldön megtelepedett közszabad vendégtelepesekhez (hospites) hasonlóan, akiknek a bírája - 13. századi adataink szerint, de nyilván már korábban is - szintén a vár(megyés)ispán volt.

29 Az ispán és a miles viszonyának egy másik oldalát két további törvényhely világítja meg. Ezek egyike arról az esetről rendelkezik „ha az ispánok közül valaki valamilyen ürüggyel egy milestől elvesz valamit",

m a másik pedig arról, hogy mi történjék akkor, „ha ... a milesek közül valaki az általa önként adott ajándékról hazug módra azt állítja, hogy azt erőszakkal vették el tőle''.

31 A két cikkely nyilvánvalóan összefüggésben áll egymással, így az, akit a miles hamisan vádol javai elvételével, más mint az ispán, aligha lehet. A törvényekből kiderül, hogy az ispánnak ahhoz, hogy valamit elvegyen a milestől, „ürügy"-re volt szüksége, ha viszont mégis kapott attól valamit, az csak „önként adott ajándék" lehetett. Ez a helyzet egyértelműen arra vall, hogy az ispán nem adóztathatta az ispánságának szolgáló miiest. Igaz ugyan, hogy utóbb a s/olgai jogállású várjobbágyok sem adóztak,

32 ám esetükben az adómentesség annak a - modern társadalomtörténetírásunk által kötött szabadságnak nevezett

33 jogállásnak volt az elválaszthatatlan része, amely Szent István korában még tudvalevőleg nem létezett, így a Szent István-kori milesek adóztatásának hiányát aligha lehet ennek mintájára magyarázni. A várispánságoknak szolgáló, s azok ispánjaival ily módon kapcsolatba kerülő milesek esetében tehát, sem azok szolgai jogállását nem lehet bizonyítani, sem annak ellenkezőjét, a szabad státust. Maga a szolgálat mindenesetre nem tekinthető az előbbire utaló jelnek, hiszen az urát „rábeszélés"-re elhagyó miles kapcsán láthat-