Zsoldos Attila (szerk.): Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon. Konferencia Székesfehérváron 2014. szeptember 20. - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 2014)
Zsoldos Attila: Hercegek és hercegnők az Árpád-kori Magyarországon
HERCEGEK ÉS HERCEGSÉGEK A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON tésére már 1247-ben sor került,1 a domonkosok 1254-ben Budán tartott rendi káptalanjáról szóló tudósítás17 18 alapján viszont 1254 adódnék a házasságkötés időpontjaként. Az előbbi megoldás, az 1247. év mellett egy másik forrás is tanúskodik,19 ez sem feledtetheti azonban, hogy az 1239-ben született István herceg 1247-ben még nem volt abban az életkorban, hogy a kánonjog előírásai szerint is érvényes házasságot kössön.20 Mindezen körülmények együttese táplálja a feltételezést, hogy 1247-ben kun, 1254-ben pedig keresztény módra kötötték meg a házasságot.21 A későbbi V István 1245. évi megkoronázása ilyenformán alighanem biztosítékul szolgált az 1246-ban már a magyar sereggel együtt harcoló,22 az országba tehát valamikor azt megelőzően visszaköltöző kunoknak arra, hogy az előkelő kun leány — aki utóbb egy pecsétjén a „kunok császárának leánya'-ként (filia imperatoris Cumanorum) nevezte meg magát23 — nemcsak egy Árpád-házi herceg felesége lesz, hanem idővel Magyarország királynéja is. Egy más lehetőséget teremtett a herceg és a politika találkozásához az, ha az uralkodó az ország egy meghatározott részén a hercegre ruházta a kormányzást, azaz területi hatalomhoz juttatta. Ennek a jelenségnek két alaptípusa ismert az Árpád-korból. All. században a dukátus intézménye teremtette meg ennek kereteit.24 A 12. században rövid időre feléledt ugyan az ország feletti uralom megosztásának e gyakorlata — amikor a III. István ellenében bizánci támogatással trónra lépő II. László király adta át az ország harmadát öccsének, István hercegnek, a későbbi IV István királynak25 —, ezt követően azonban már nem találkozunk vele. A század végétől azonban feltűnik egy új forma, mely egészen az 1270-es évekig nyomon követhető forrásainkban. Ennek lényege abban állt, hogy a Magyar Királyságon belül egyébként is bizonyos fokig elkülönülten kormányzott tartományok egyikét, többnyire a Drávától délre fekvő Szlavóniát, olykor pedig a Királyhágótól keletre eső Erdélyt — esetenként mindkettőt — engedte át az uralkodó a hercegnek (esetleg: egy-egy hercegnek).26 Szlavóniát 1194-től — hosszabb-rövidebb megszakításokkal — egészen 1269-ig hat, egymást váltó Árpád-házi herceg kormányozta, azaz a gyakorlat meglehetősen rendszeresnek 17 (1247): „filio nostro primogenito Cumanam quandam thoro coniunximus maritali" - írja Béla a pápának — CDESII. 244. — A levél keltezésével kapcsolatos kérdésekre lásd Senga Toru: IV. Béla külpolitikája és IV Ince pápához intézett „tatár-levele”. Századok 121. (1987) 598-599. 18 Idézi Györffy György, lásd Györffy György. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza Г IV Budapest 1987-1998. IV 596. 19 Vö. Istványi Géza-. XIII. századi följegyzés IV Bélának 1246-ban a tatárokhoz küldött követségéről. Századok 72. (1938) 270- 272. 20 Vö.Holub József: Az életkor szerepe középkori jogunkban és az „időlátott levelek”. Századok 55-56. (1921-1922) 73-74. 21 Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény azÁrpádokkorában. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 36.) Bp.2005.191. (49. sz. jegyz.). 22 Lásd pl. Continuatio Lambacensis ad a. 1246. (Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI I—III. Collegit Albinus Franciscus Gombos. Budapestini 1937-1938. [a továbbiakban: Cat. font.] 1.772. 23 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Diplomatikai Levéltár (a továbbiakban: DL) 844., az oklevél kiadását lásd A nagymihályi és sztárai gróf Sztáray család oklevéltára I—II. Szerk. Nagy Gyula. Budapest 1887-1889.1.12-13, a pecsét rajzát lásd Szabó Károly: Kun László 1272-1290. (Magyar Történelmi Életrajzok) Budapest 1886. (reprint: Budapest 1988.) 131. — A pecsét köriratában feltűnő címhasználat kérdéséhez lásd Balogh László: Pogányok között. Aetas 30. (2015: 3.) 230-231. 24 Erről lásd Bagi Dániel tanulmányát jelen kötetben. 25 Chronicon Henrid de Mügein germanice conscriptum (praefatus est, textum recensuit, annotationibus instruxit Eugenius Travnik), c. 54.: Do behielt der kunig Lasla czwey tail [von dem reyche], und sein prüder Stephan das dritte alss es kunig Andres ausgelegt het — SRHII. 200. 26 Valójában, ha ide számítjuk azokat az eseteket is, amikor — nem lévén a királyon kívül más férfitagja a dinasztiának — az uralkodó édesanyját részeltette területi hatalomban (mint tette azt IV László, illetve III. András), ez a gyakorlat még a 13. század végén is megfigyelhető. V István özvegye, Erzsébet ugyanis 1279 és 1284 között Macsó és Bosznia hercegnőjeként szerepel, 1282 és 1284 között ezenfelül Szlavóniát is kormányozta, Thomasina Morosini (III. András anyja) pedig 1294 és 1297 között a Baranyától az Adriáig terjedő, Szlavóniát is magában foglaló területeken gyakorolt hatalmat. Minderre részletesen lásd Zsoldos A.: Az Árpádok és asszonyaik i. m. 165-175. 11
