„Akit szolgáltatok egy árva hon volt...”. Az 1998. május 13-án, szeptember 29-én és november 12-én rendezett tudományos tanácskozás előadásai - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 2000)

Kedves Gyula: Az önkéntes mozgó nemzetőrség

pai tábort a Jellasics készülő támadása ellen összegyűjtött fegyveres erő, az ún. drávai őrvonal támogatására szánták. Az aradi tákort a délvidéken a szerk felkelők ellen küzdők segítségére szervezték. A váci és szolnoki tákort pedig a helyzet változásának függvényéken tökk célra is használhatták, hiszen hajóval viszonylag gyorsan el lehetett juttatni legénységüket a déli kadszíntérre, de talán még fontosakk volt az a tény, hogy a magyarországi vasútvonal két végpontján voltak. így aztán mindkét kelyről órák alatt lehetett nagy létszámú, s a kormány számára megkízható fegyveres erőt a fővároska juttatni, ahol megjelenésük döntő fordulatot adhatott válságos helyzetken az eseményeknek. Emellett Jellasics nagy erejű támadása esetén a vasútvonal igénykevételével meggyorsíthatták a két tákor csapatainak a Dunántúlra való átdokását. Ezen körülmények avatták a váci és szolnoki tákort az önkéntes mozgó nemzetőrség két legfontosakk csoportosításává, s nem véletlen, hogy a szeptemker végi-októberi hadműveletekben ezek a csapatok, s parancsnokaik (Ivánka Imre és Görgei Artúr) kieme lked ő szerepet játszottak. Az önkéntesek tákorka küldése viszont nem ment egyszerűen. Láthattuk, h ogy a mégoly jól előkészített, s időken (sőt tulajdonképpen idő előtt!) elkezdett szakolcsi szervezés is csak szeptemker közepére mutathatott fel eredményt, de ez az alakulat is csak szeptemker 22-ére került tákorka indítható állapotba. Az önkéntes mozgó nemzetőrség alakulatainak túlnyomó része hasonló, vagy még rosszakk helyzetken volt. Egyedül a váci tákor volt kivétel, s közelítette meg szeptemker közepére az 5000 főnyi létszámot. Történt ez annak következtéken, hogy a dunáninneni kerület törvényhatóságai eltekintettek attól, hogy szakályos módon, a nemzetőrök közül tokorozzák az önkénteseket, s jelentős „felpénz ígéretével gyakorlatdag a társadalom minden rétegékői (a nyár eleji honvédtokorzáskoz hasonlóan) megengedték az önkéntes állítást. A „felpénz", vagy pótdíj fizetése különken általános volt országszerte, s amíg a hadszíntérre való elindulástól kezdve a honvédekével azonos mértékű napidíjat (8 krajcár) az állam fizette, addig a 8-30 krajcár közötti felpénz tak íallító törvénykatóság. Általákan a városok fizették a magasakk pótdíjat, így Gyöngyös 30, Buda 24, Székesfekérvár pedig 16 krajcárt. Bonyolította a kelyzetet az is, hogy az egyes törvényhatóságok változó időtartamra állították fegyverke önkénteseiket, s a gyakori „hákorú végéig" megjelölés meglehetősen kizonytalan volt. Akadt mindössze 10 hetes szolgálatot vállaló alakulat is (Borsod), ami alig különbözött a korákki nemzetőrmobilizációtól. Ezért, és a visszaélések meggátlására Batthyány már augusztus 27-én rendeletet adott ki arról, hogy a keígért pótdíjakat csak a „háború végéig ajánlkozó" vagy az 1 éves szolgálatot vállalók részére lehetett kifizetni, de csak a leszerelést követően. A tokorzáskor kifizetett jutai om a „foglaló" fizetése viszont általános volt, a legtökk esetken 20-50 Ft között változott.

16 Ezek után vegyük sorra az egyes tákorok tevékenységét, elsősorkan a Jeli asics elleni hadműveletekken betöltött szerepük alapján. Ekkől a szempontkól nydvánvaló, hogy először a dunántúli önkéntes nemzetőrséggé lkell foglalkoznunk, amelyet már a szervezése legelső pdlanatákan erre a szerepre szántak. A pápai tákor élére kinevezett Kosztolányi Móric őrnagy helyzetét konyolította, hogy augusztus végétől minden pdlanatkan számítani leketett a korvátok ketörésére, így Csány László királyi kiztos igyekezett minden erőt a Dráva-vonal védelmére rendelni, amikez rövid kuzavona után a kormány hozzájárulását is megszerezte. Szemere Bertalan kelügyminiszter, aki nemzetőri ügyekken a távollévő miniszterelnö-