Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története IV. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

A MILLENNIUMTÓL AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG - VII. A millenniumi ünnepségek. Székesfehérvár a századforduló éveiben 1896-1904

De a Merengő hű szerelme, Számára, visszahozta azt. S lágy rózsalevelekkel átfont Babérral fennkölt homlokán, A dalnok ihletetten állt ott, A messzelátó bérc fokán. Nem múltba néz, jövőbe pillant, A ködbe tűnő távolig, És új erővel zendül a lant, Buzdít, emel, fedd, bátorít. S dermedt álmát lerázva végkép, A nemzet bátran, ifjan áll; Kedv, tetterő pezsdíti vérét, Átfut szívén a villámár. Már fönn repül, ragadja szárnya, Küzdelme oly csodás, mesés... De ott leséig a végzet árnya, S eljött a nagy temetkezés. A próza és a költészet középpontját Vass Bertalan nagyszabású, eszmékben gazdag emlékbeszéde foglalta el, amelynek végén joggal mondhatta az egész magyar nemzet gondolatát: „Szent áhítattal egyesítjük szívünket, s hódolattal borulunk le glóriád fénye előtt, - e díszes kar, az elme és rang hősei, a munka és érdem osztályosai, honfi és honleány, ott künn a didergő pórnép s a gyermekek tábora... Neked adjuk a tömjént, a magyar Pindarosznak, Néked a mirhát, ősi dicsőségünk Homéroszának, Neked lelkünk aranyát, hazai nyelvünk s rajta nemzeti imánk megteremtőjének!" A szobor megkoszorúzása, a színházi díszelőadás, az esti bankett Széli Kálmán miniszterelnök gyönyörű pohárköszöntőjével már inkább a külsőségekhez tartozik, de annyi tény, hogy ez az ünneplés ragyogást, fényt és dicsőséget aratott egész lefolyásában Székesfehérvárra. Egy napig a mi városunk volt a hazafias hódolás és lelkesedés központja, és az egész ország hirdette az Apotheózis igazságát: Koronáznak Fehérvárott, Az Árpádok városában.