Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története IV. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

A KIEGYEZÉSTŐL A MILLENNIUMIG - VI. A modern Székesfehérvár megteremtésének folyamata 1870-1896

Míg a kegyelet, szeretetnek Nincs „felhője", csak csillaga, S az nem hagy el téged soha! A FIUMEI KIRÁNDULÁS *1 Q Q O 1882. május 13-án indult meg a 259 személyből álló társalUUZi ság, hogy ott, ahol Fiumara a quarneroi öbölbe szakad, ahol az Adriai-tenger hullámai csókolják a magyar tengerpartot, Fiúméban viszonozza a fiumeiek előző évi látogatását. Meg kell emlékeznünk, hogy 1881-ben Budapestre utaztak a fiumei társaság tagjai, akiket Székesfehérvár hazafias érzéssel, magyar barátsággal fogadott útközben. Ekkor szövődött a két város vezetői között a szívélyes viszony, amelynek eredménye volt azután Székesfehérvár látogatása Fiúméba. A vonat, mely a székesfehérváriakat vitte, délután 5 órakor indult, és koszorúk, zászlók ékesítették. Igen jól festett a mozdony elejére helyezett magyar korona Fiume és Székesfehérvár címerpajzsa között, melyek körül zászlók alkották a díszítés keretét. A társaság díszes kiállítású csutorát vitt magával, amelyet tartalmával együtt azután Ciotta podesztárxak (polgármesternek) ajánlott föl. Az indulás percében az összes kiránduló aláírta a sürgönyt, amely előre is köszönté a fiumei vendéglátókat. És a vonat másnap oda is ért a magyar tengerpart gyöngyére. Az ünneplés, mely a székesfehérváriakat körülvette, a tenger kivilágítása, a népünnepély, a sok vigasság feledhetetlen emlékűvé tették a kirándulást, melynek minden egyes tagját elárasztotta szeretetével a lakosság. És felhangzott a dal: Hospiti Care, Albareale, testvéri ölelkezésben egyesült Székesfehérvár és Fiume. Nagyon találóak a sorok, melyeket egy régi levél lapjain olvastam az ünneplésről: „Egy napja vagyunk itt Fiúméban, s azt mondhatjuk, hogy egy évezredet éltünk át. Annyi öröm, annyi vigasság, annyi mámor, egyik élvezetből a másikba való rohanás, az a testvéri, mondhatnám szent szeretet, amivel itt a mi szívünket, lelkünket betölti ez a jó, ez a páratlan szép, egy ember életére is sok." Hasonló magasztalással írt a mi legrégibb újságunk, a Székesfehérvár és Vidéke is, amelynek lapjain ezt olvashatjuk: „Az ott voltak az elsőtől az utolsóig annyira el vannak ragadtatva a rokonszenves kitüntetés nagyszerűségétől, hogy a sok dicsőítő beszédnek és szakadatlan dicséretnek mindig az a vége, hogy »azt elmondani, azt leírni nem lehet, mert