Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története III. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC ESEMÉNYEI SZÉKESFEHÉRVÁROTT 1848-1849

kölcsi testület. A hatóság permanenciában maradt a szükséges intézkedések megtétele végett, de állandóan horvát tisztek voltak a tanácsteremben, amely visszhangzott erőszakoskodásuk zajától. Legjobban jellemzi a horvát csőcselék szereplését az a jegyzőkönyv, amelyet szeptember 27-ről olvashatunk: „A közgyűlés, mint köztudomású dolgot, az utókor emlékezetéül feljegyeztetni rendelte, hogy az 1848-iki szeptember 26 án az egész magyar hadsereg a városból kivonulván és délután 3-4 óra között a pártütő horvát sereg első nagy osztálya a Jancsár utcába beütvén, egy zászlóalj határőr felvont fegyverrel a városház előtt felállván és a város piacán táborozván, 6 órakor pedig este az ellenség másik osztálya, első nagy csapata: azaz lovassága, két zászlóalj határőr, nyolc ágyú és égő kanóccal a vásár piacán tábort ütvén, a nemzetőri fegyverek pedig kormánybiztosilag beszedetvén és tovaszállíttatván és addig, míg Jellasics itt volt, két-három katonatiszt folytonosan a bizottmánnyal az ülésen is jelen lévén, azzal rendelkezett, a város valóságos nemcsak morális, de phisikai ellentállhatlan erőszak alatt állott és hogy az ellenség minden rendeleteinek jegyzőkönyvileg erősített teljesítése valóságos erőszak alatt történtnek tekintendő légyen." Boross Mihály, mint a nagy napoknak egyik szemtanúja és mozgató eleme, igen érdekesen írja le a horvátok betörését és zsarolásait, amelyek városunkat és a megyei hatóságot egyaránt sújtották. Az előre küldött tiszt már a hadsereg megérkezése előtt követelt a vármegyeházán 13 ezer db kenyeret, 80 mázsa húst, 200 akó bort és 200 kocsit, s ezt az arcátlan zsarolást Neustädter generális másnap még 60 ezer db kenyérrel toldotta meg. Sok igazság van abban a leírásban, amelyet Boross Mihály a vad csordáról ad, amely ordítva és üvöltve, mint az éhes farkascsapat, ha szán vagy kocsi közeledtét érzi, rohant a sárréti kertekbe, sáskaként ellepte a tért, mohón falta a nyers káposztát, krumplit, uborkát, disznóés úritököt, a zellert, a sárga- és a kerekrépát, a petrezselymet, a paradicsomot, szóval minden növényt, amit ez a föld létrehozott. Ugyancsak ő említi, élénk szellemű, kellemes és tanulságos elbeszélés alakjában megírt könyvében, hogy különösen a Tóváros lakosai igen sok beszállásolt horvátot agyonvertek, és a halottakat részint elásták, részint a trágyadomb alá rejtették, igen sokat pedig a forrásban levő musttól szénsavval telített borpincékbe dobtak elevenen. Sehol sem találtam ugyan hiteles nyomára ennek az állításnak, bár a székesfehérvári szóhagyomány még ma is őrzi ezt. Az 1848-ban megjelent Közlöny ezen időkről érdekes levelet közöl, amely Székesfehérvárott kelt ismeretlen író tollából, és a horvátok betö-