Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

XI. A 18. század költői Székesfehérvárott

A harmadik férfiú, akit benső barátság csatolt Virág Benedekhez, nem a város szülöttje volt, csupán sorsa és hivatalának kötelessége szólította őt hozzánk, hogy Virággal együtt ősapáink tanuló korában a hazafias és valláserkölcsös nevelés, meg a magyar idealizmus irányítója legyen a tanári székről. Ányos Pák - mert őróla van szó -, ezt a jobb sorsra érdemes pálos szerzetest és fájdalomszavú költőt, a közös lelkesedés és és a közös költői szenvedély hozta benső barátságba Virág Benedekkel, habár ennek az érzésnek a nyomait már akkor is megtaláljuk, midőn Ányos Nagyszombatban működött, Virág pedig a pécsi teológia növendéke volt. 1777-ben már azt írta Virágról, midőn ennek első költeményeit megismerte, hogy „országunk főbb versszerzője leszen", és a pálos, ma ciszterci rendház falai erről az egymást oktató két nagy elméről, erről az egymásért és a magyar nyelv költői nagyságáért hevülő két nagy szívről bizony sokat tudnának mondani. Ányos egyébiránt nemcsak önzetlen barátja, hanem vezetője és irányítója is volt Virágnak, akinek múzsáját ő nyerte meg a magyar hazafias költészet számára, a klasszikus és nemzeti irány érvényesülésével. Ezt a hatást, e befolyásnak ezt az eredményét négy szóban fejezi ki a magyar irodalomtörténet: Ányos nélkül nincs Virág! A negyedik nagy alak maga a költőkirály, Vörösmarty Mihály volt, aki hazafias lelkesedést bőven tanult Virágtól, és aki a magyar Horácot ekképp dicsőíti: Míg te, Kelenföldnek koszorús zengője! dalokkal A bús fellegeket hasogatva megosztod egünkön, És tüzesen keltvén a nyugvó nemzeti lelket Ifjat, üdőst egyiránt munkás életre siettetsz, ím éled, gondnyomta fejét válladra nyugosztva, Káros csendbe merült nyelvünk szép angyala, - éled, S félbe nyiló szeme a felbuzdult if jakon áll meg, Akik az érdemek útján élni sietnek utánad. Midőn Virág szenvedéseinek mértéke betelt és tragédiája befejeződött, Vörösmarty is előtérbe lép a többi székesfehérváriak között, és prózában meg költeményében emlékezik meg Virágról. 1830. február l-jén levelet ír Horvát Ferenchez, és melankolikus reflexióktól átszőtt, fájó érzéssel mondja el Virág halálának külső körülményeit. A levelet Czapáry László, a Vasárnapi Újság 1879. évi 44. számából közli a költőkirály századéves ünnepén kiadott emlékkönyvben, és a bennünket érdeklő rész így szól: „Szegény Virágot eltemettük! Halála, mint többnyire minden li-