Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

IV. A Rákóczi kor eseményei Székesfehérvárott 1703-1711

sátok, mert tudjátok, az hol rác jár, azon helység tűz nélkül megég. Miklesics Gergely marad jóakarótok." Rosthy Zsigmond, aki Fejér vármegye levéltárnoka volt, 1867-ben egy kis füzetet

37 írt, és ebben az 1707. évi jegyzőkönyv lapjairól néhány érdekes adatot közöl, melyek a pénz, dézsma és terméshátralék katonai behajtásának módját ismertetik meg velünk. Egyes községeknek minden marháját behajtotta ilyenkor a rác katonaság, és a parancsnok any nyit tartott meg magának, amennyi neki tetszett, de senki sem törődött avval, hogy a mindenéből kifosztott nép koldusbotra jut. Ilyen exekuciót rendelt el Székesfehérvárról Gugkel von Weinbruch parancsnok több község ellen, és hogy mily nagy arányú volt a zsarolás, elég lesz a vad Miklesics jelentésére hivatkozni, melyben elmondja, hogy Magyaralmás és Aba lakóitól mit vettek el. Szomorúbb kép nem kell, mint ez a jelentés,

38 hiszen a fosztogató rác katonaság nem ismert irgalmat, elvitt mindent, sőt még a ruhát is lehúzta a szegény lakosságról. És olvassuk el Miklesicsnek szintén Székesfehérvárói kelt egyik kimutatását,

39 amelyben ez áll: „Gyúró éppenséggel elpusztult, váliaknak marhájukat mostan mind elhajtották, verebieknek nyáron, mikor Pálffy Őexcellenciája itt volt, a csalaiaknak, tabajdiaknak, gántiaknak a rácok elsőben minden marháikat elhajtották volt, és ezentúl Seregélyes, Aba, Keresztúr, Keresztes mind elpusztult volt, most is Keresztes, Moha, Szentgyörgy, Csór csak mind puszták s azontúl most egészen el is romlott annyira, hogy az egész vármegye csak épen pusztulásra jutott." Fejér vármegyének ebben az időben kiváló tisztviselője volt Kolosváry Mihály, aki Székesfehérvárott lakván, a mi szegény városunk népén is nem egyszer segített hivatalos közbelépésével. 1692-ben ott volt már az új vármegye megszületésénél, és az egész Rákóczi koron keresztül, 1714-ig mint főszolgabíró és helyettes alispán lelkiismeretes pontossággal, magyar érzéssel szolgálta a közügyet. Hogy mit dolgozott, azt a levéltár mutatja, amely sok száz levelét őrizte meg a késő utókornak. Ezeket a leveleket mind városunkból írta Kolosváry, és nagyon jellemző, hogy a sok katonai exekució miatt végső elkeseredés szól ki a sorokból. 1707. március 3-án kelt levelében

40 ezt olvassuk: „En úgy látom, csak éppen utolsó romlás és pusztulás a szegénységnek dolga, ha a fölséges udvar a praesidiumbeli militiának subsistentiájával máskülönben nem gondoskodik. En már életemet meguntam a sok aggság és vesződés miatt. * Székesfehérvár nem érezte oly nagyon a rác katonaság fosztogatását, részint, mert a labanc hűség érdem volt, részint pedig azért, mert inkább sajátjából adott, hogy a reá is várakozható veszedelmet elkerülje.