Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

IV. A Rákóczi kor eseményei Székesfehérvárott 1703-1711

jezsuita diárium adatai alapján ismertetném, kronologikus sorrendben két dologról kívánnék szólani. Az egyik az iskolákra, a másik pedig a várfalak szétbontásának tenyéré vonatkozik. 1700. március 12-én a jezsuiták Miller Lipót vezetésével a városhoz fordultak, kérvén a hatóságot, hogy a gimnáziumról gondoskodjék, és ennek vezetését bízza reájuk. Német nyelvű levelükben

8 az iskola szükségességéről szólanak, amely Székesfehérvár fiaira nélkülözhetetlen. Tudjuk, ez a kívánság nem teljesült. A gimnáziumot csak 1726-ban tudták megnyitni. A városnak egyébként igen sok baja volt ekkor, nem csoda, ha a kifejlődés első éveiben az anyagi gondok miatt nem lehetett gimnáziumra gondolni. A város egyébként szegényesen fizette még az elemi iskola tanítóját is, akinek a jegyzőkönyv szerint 1696. szeptember 30-án hat garast szavazott meg minden ház után, akiknek pedig nem volt házuk, azok három garast fizettek. És ebből a nyomorúságos díjazásból, amelyhez még évi nyolc mérő búza járult, segédet is tartozott saját költségén tartani a tanító. 1701. március 4-ről szintén ismerek egy jegyzőkönyvi adatot, mely szerint a tanító mindennap más és más háznál kapott ebédet, 1702. július 15-én ellenben azt határozta a nemes város, hogy a tanítónak minden egyéb jövedelmi forrás megszüntetésével 25 forintot ad évenkint. A másik akta

9 a várról ad felvilágosítást. A bécsi bellicum ugyanis elpusztítani szándékozott a régi várakat, szakértői leírást kért, ami a mi várunkra vonatkozólag érdekes véleményt foglal magába. Azt írja a többek között, hogy a vár kiváló erősség; két köröndje és két főkapuja van, falai igen vastagok, hatalmas kövekből készültek, miért is a várat senki sem volna képes ostrommal bevenni, csakis kiéheztetés útján kerülhetne az ellenség birtokába. Körös-körül mocsár övezi, amely átgázolhatatlan, és már két lábnyi mélységből is bőven ömlik elő a víz. Stratégiai szempontból is igen fontos, mert itt találkoznak a Stájerország és Alsó-Magyarország felé vezető útvonalak. Az alapos leírás után mérnök adja meg a véleményt. Megemlíti, hogy a víz és a mocsarak által környezett köröndök felrobbantásához 80 kőmíves, 24 kőfejtő, 6 ács, 12 hajó és 24 hajós szükséges; a külvárosok árkainak betömését, a víznek lecsapolását pedig 2000 munkás végezheti el. A várfal lebontását tudvalevőleg Lipót rendelte el, a leirat szerint „atyai gondoskodásból és egyéb, részint politikai, részint pedig katonai okok folytán, de főleg azért, hogy az ország a sok erődítmény terhétől némileg megszabaduljon. '' A szétrombolás azonban ekkor elmaradt, és tudvalevőleg csak 1724-ben vette kezdetét, hogy azután 1803-ban pusztuljon el utolsó maradéka is. Nem gondolnám, hogy mérnöki vélemény