Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

XI. A 18. század költői Székesfehérvárott

elégett, de maga a festmény kiállotta a tûzveszedelem pusztítását, és a régi idők kegyeletes érzése fűződik ma is ehhez a képhez, mely a plébániatemplomban a pusztító tűzre emlékeztette. Egyed Antal vallásos meggyőződéssel mondja, hogy „maga Üdvszerzőnk tárta fölötte paizst. / És hogy ezenkép lőn, helyesen kétkedni okod nincs, / Ifjú és koros ezt kész bizonyítni Neked/' A kép történetére nézve annyi a valóság, hogy a tûzveszedelem idején már a keret égett, midőn Szluha György apátplébános és Jäger János bíró saját életük veszélyeztetésével mentették ki a festményt a lángok közül. Egyed Antal idejében ez a kép a vármegyeház kápolnájában függött, de ennek főszolgabírói hivatallá történt átalakítása után a levéltárba került. Innen szerezte meg néhai Rozinszky Mór apátplébános, az országos nevű régész, és restaurálás után a plébániatemplomban helyezte el. Szerettem volna a képre vonatkozó, Egyed által említett latin verset is megszerezni, azonban Szekszárdról nyert értesülésem szerint ennek sem a levéltárban, sem pedig a plébánia följegyzései között semmi nyoma sincs. Egyed Antal, miként említettük, Virág Benedek tanítványa volt, és az ő nyomdokait követte verseiben. Természetes dolog, hogy a nagy embert nem volt képes elérni, de a magyar nyelv fejlesztésében elvitázhatlan érdeme van, és műveinek önállósága, a felcsillanó szép gondolatok, a hazafias eszmék, a helyenként mutatkozó lendületes szárnyalás, a nyelvnek tisztasága és zengzetessége érdemi helyet biztosítanak számára az irodalomtörténet lapjain. Verseinek nyelve színmagyar, sima és zengzetes, könnyen gördülő, amely saját korának szokása szerint a hexameter és a pentameter kedvéért néha ugyan vét a magyar szórend ellen, de a hazafias célt, amelyet szolgálni kívánt, hűséggel előmozdította. Néhány szokatlan és újabb szót is találunk, de ezeket részint a poetica licencia, részint pedig a nyelvújítás teszi, ha nem is megszokottá, de legalább érthetőkké; ilyenek például: zamót, kanyaros, fesöl, növevény, gyögyögetve, felvidorít, sirám, ekkéig, elsudamlott, üdvölni, adány, pirony, alajtani, csikázni, jeleneg, együlve, míg a „nyárnak langyá" nagyon is poétikus kitétel. Egyed lelkületét a magyar faj szeretete hatotta át még késő aggkorában is, melyről a nemes megelégedettség derűje sugárzott, és habár lantján majdnem két évtizedig elnémult a vers, az öregség terhét sohasem érezte, a szellem mindenkor üde és termékeny maradt. Valóban találó az a jellemzés, melyet a Recensio universi Cleri Dioecesis Quinquecclesiensis írt róla, és amely magyar fordításban így hangzik: „Minden tekintetben kiváló ember volt, aki páratlan jámborsága, jószívűsége,