Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

XI. A 18. század költői Székesfehérvárott

Már violát fiacsok szednek, s víg kedvű leánykák, A mi mezőkön, bár nem veti senki, terem. Bársony réteken is mosolyognak réti virágok, S a repeső tollnép tarka zenére fakad. S hogy gonosz anyjának vétkét a fecske kerülje, Szűk rag alá fészket, s kis kalibákat emel. S a magnak, melyet betakart keblébe barázda, Fölmelegült földből gyönge csirája kihajt. S hol szőlő vagyon, a tőkének nedve megindul, Mert geta partoktól messze van esve borág. Vajon kinek nem jut eszébe e vers olvasásakor az a szép tavaszi dal, melyet Horatius L. Sestiushoz intézett, és amely az I. könyv 4. ódája? És ki nem emlékszik ezen tavaszi dal nyomán Horác egy másik versére (Lib. IV. 06. 7.), amely ugyanezen gondolatot még több költészettel variálja. Teljesen modern színezést használ ugyancsak a tavasz leírásánál egy másik versében, amelyet Máyer József székesfehérvári plébánoshoz, a kiváló szónok és homilia-íróhoz intézett. A zordon telet elhajtá már a meleg alszél, S éjszaknak szigorú jégtelekére nyoma. A ligetek hátán nem fekszik zúzmara többé, Vonva be jéggel sincs a Duna szőke vize. Szikkadt földjeit a szántó hasogatja a vasával, S a pásztor juhait zöld legelőre viszi. Vinczellér venyigét tőkéről metsz le kaczorral. S ágyait a kertész rendezi, s ágokat olt. A fák bimbóznak, tele a rét tarka virággal, A tollas sereg is víg csevegésnek ered. A borágas ősz szépségeit így írja le Vörös Mihály pécsi kanonokhoz küldött elégiájában: A piros almáktól megfosztattatnak az ágak, S zöld szine változván, sárga lesz a falevél. A zamatos szőllőt vígan szedik a venyigéről, S puttonosoknak van mit beemelni napest. A lucskos tipró gyér zsákban zúz szemet össze, S a zavaros mustot tiszta edénybe merik.