Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

XI. A 18. század költői Székesfehérvárott

Nem jött egyébiránt idegen, ismeretlen helyre, hiszen a szomszédság, amelyben Fejér és Veszprém vármegye állanak, nemcsak a közelség által fűzte össze városunkat az Ányos családdal, hanem szerepet is juttatott neki vármegyénk közigazgatásának történetében. A tisztikar névsorában 1703-ban Ányos Györgyöt találjuk, mint szolgabírót, majd 1719ben főszolgabíró lett, és ezen tisztséget még az 1732-i választások alkalmával is megtartotta. A másik ős, aki hivatalt viselt Fejér vármegyében, Ányos Ferenc volt; őt 1738-ban választották meg megyénknél helyettes adóbiztosnak és rendes esküdtnek. Midőn Ányos Pál, akit Bacsányi a magyar Apolló egyik főpapjának nevez, gimnáziumunkhoz került az első osztály tanárának - mint abban az időben hivatalosan mondotta, nyilvánvaló tanítónak -, Cserey Ambrus volt az intézet igazgatója, tanár- és szerzetestársai pedig Virág Benedeken kívül Farkas Gergely, Potyondi Rafael, Kemény Antal és Dudássy András valának. Hagyomány tartotta fenn annak emlékét, hogy Ányos Pál a rendház második emeletén olyan szobában lakott, ahonnan amúgy is borongó lelkületével a temetőt nézhette. Ez a hely a mai Schlama

dinger ház szomszédságában az utolsó előtti ablakos szoba, a temető pedig ott állott a vásártéren, hová a magasból, mert házak nem zárták el a kilátást, Ányos akadálytalanul ellátott. Ez a temető 1783-ban szűnt meg, miután előzőleg a Fecskeparti és a Csutora temetőt megnyitották. Érdekes dolog, hogy az első temetőben Süveges Márton, a másodikban Galambos Rozália volt az első halott, a felsővárosi plébánia anyakönyvei szerint. Székesfehérvárnak kettős szerepe volt Ányos életében. A meghasonlott lélek megzavart egyensúlyát a mi városunkban váltotta föl a megnyugvás, a csendes kedély mosolygó derűje, s annyi fájdalom, oly sok tépő bánat után Virág Benedek társaságában és az ifjúság hazafias nevelésében Ányos Pál háborgó szelleme is megtalálta némileg, amit eddig nem ismert, a nyugalmat, az élet körülményeivel való megalkuvást és a lélek tiszta öntudatát. Aki Felsőelefánton még így írt önmagáról: „Olyan lettem, mint a mélységben zörgő setétség, hegyek közt fekvő magános erdők, vagy sivatag pusztaságok, hol semmi örömkiáltás nem hallatik", - azaz Ányos Pál nálunk megelégedett volt, és talán boldog is lett volna városunkban, ahol múzsája még oly sok költői alkotásra várt, de a székesfehérvári élet második szerepe a beteg lelkű beteg testnek halálthozó volt. Midőn Elefántról városunkba helyezték őt, a hosszú, napokig tartó utat kocsin kellett megtennie, fáradalmai alatt még jobban elgyengült, méginkább megtörött. Egykorú leírásokból tudjuk, hogy a Sárvíz nedves, posványos kigőzölgése hozott végromlást a szegény szer-