Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története I. - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 1998)

9. Interregnum és Róbert Károly 1301-(1307)-1342

ülő összes bárókkal egyetemben kijelentjük, hogy semmiféle báró, semmiféle várbirtokos, semmiféle nemes, vagy bármilyen hozzátartozóik adót egyáltalán ne merészeljenek és ne szándékozzanak tőlük szedni vagy kicsikarni. Ha pedig valami vakmerőségből, vagy az istenfélelmet félretéve, adót bátorkodnék ezen polgároktól szedni, a kiközösítés kimondása, minden birtokuk és minden vagyonuk elvesztése éri őket ezen tettért. Kelt a fönnebb mondott helyen, Szent Márton hitvalló ünnepét megelőző napon, az úr 1320-ik évében. Róbert Károly Visegrádon halt meg és Székesfehérvárott temették el 1342. július havában. Szólhatunk tehát ismét orvostörténelmi adatokról, amelyeket III. László ideje óta mellőznünk kellett, mert ettől a temetéstől, vagyis 1205-től, egész Róbert Károly haláláig nem fogadott be örök pihenésre királyt a bazilika. Róbert Károly a szerencsétlen havasalföldi hadjárat alatt súlyos köszvénybe esett, és ennek kínzó fájdalmai gyötörték őt szüntelen. Halála kimerülés folytán állott be 1342. július 16-án. Kedvelt orvosa gyanánt ismeretes az olasz származású Jacobus Longobardus de Placentia, aki utóbb csanádi püspök lett, továbbá Benedictus ab Italia sebész, a későbbi nyitrai püspök. A temetés, amely Visegrádról indult ki, Buda érintésével Székesfehérvárott végződött. A halottat nyitott koporsóban hozták, és látni lehetett azt a sok drágaságot, amely korona, kard, sarkantyú és bíbor alakjában ékesíté őt. Székesfehérvár egész népe kivonult az útra és részt vett a gyászmenetben, melyet három lovag kísért, mégpedig a király díszruháihoz hasonlóan öltözve. A bazilikában volt a gyászistentisztelet, amelyet az esztergomi érsek nagy segédlettel és minden fény között végzett, és ugyanő tartotta a halotti beszédet is. A sok idegen és külföldi előkelőség, úgyszintén az egész nép, fájdalommal kísérték sírjába a királyt, akinek emlékére azután fényes gyászünnepséget tartottak. Meg is érdemelte ezt a mélységes részvétet, hiszen a pártoskodás által elgyengült országnak súlyt és tekintélyt szerzett uralkodása. Az a szeretet, mely a magyar szívében élt Róbert Károly iránt, legjobban megnyilatkozik a krónikásnak bár túlzó, de nagyon jellemző szavaiban. Ezt mondja Thuróczi: „A temetésnél mindannyian, gazdagok és szegények annyira sírtak, hogy a márványkő a könnyek szaporaságától nedves lett."