Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története I. - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 1998)

3. A függetlenség küzdelmeinek kora 1038-1077

lem együtt az én feleségem lelkére is gondja legyen. Akarom azt is, hogy ezen zárda fölött mindig ennek a püspöknek, vagy annak, aki utána jön, legyen joga és minden birtokom egyházainak és kolostorának jogát, amely dicsőséges uraink országában megilleti azokat, a pécsi püspök birtokolja. Én pedig, Endre király, és szeretett testvérem, Béla herceg, mivel hallottuk és tudjuk azt, hogy lelkünk üdvére szolgál, ha a saját leikünkről gondoskodó főurainkkal egyetértünk, Radó nádor és felesége kérvén bennünket, a leírt rendelkezéseket elfogadtuk és érvényesítettük, miként maga a nádor elrendelte azokat, királyi pecsétünkkel pedig megerősítettük. Kelt június 7-én, az Úr megtestesülésének 1057-ik, uralkodásunknak 12-ik évében. Végeztetett Székesfehérvárott, az országgyűlésen." Endre nem a mi városunkban halt meg, nem is itt temették el, de az orvostörténelmi adatok elég érdekesek. A király a krónikások szerint gerincsorvadásban szenvedett és mint Thuróczi mondja, „télen, nyáron gyaloghintón vitték őt". A híres várkonyi találkozáskor is betegsége miatt pamlagon fogadta testvérét. Állapota úgy látszik, némileg javult, mert Béla elől menekülve újra lovon ült, és ez okozta volna halálát. Leesvén ugyanis lováról, agyontaposták. Kézai nyomán azt mondják, hogy a bakonyi erdőbe menekülvén, egy kőrakásban, amelyet vadászata alkalmával maga állított, megbotlott és belső elvérzésben meghalt. Pethő Gergely krónikája pedig ezt írja: „futtában fogva esék, és a fogságban meghala szegény köszvényes, jámbor vén király." I. Béla három éve uralkodásának történelméből fontos esemény fűződik városunkhoz. Midőn 1060-ban trónra lépett, Székesfehérvárra országgyűlést hívott, egyúttal elrendelte, hogy minden városból, némelyek szerint minden faluból is két-két küldött legyen jelen az országgyűlés tárgyalásán, hogy így a nép panaszait behatóbban megismerhessék. A nép azonban félremagyarázta a király jószándékát és seregestől tódult Székesfehérvár alá, hogy a régi pogány vallás helyreállítását követelje. Zajos jelenetek fordulhattak ekkor elő nálunk, a krónikák legalábbis azt említik, hogy a nép egész lázadásban tört ki. Követeket küldött a királyhoz, követelvén, a püspökök, papok és a harmincadosok kivégzését, a templomok lerombolását, mert - miként mondták - „pogány módra akarunk ezután élni." Béla ekkor három napig a várba vonult, és titkon összegyűjtő katonáit, akikkel azután szétverte a lázongó tömeget, a pogányság lázadásának pedig végleges gátat vetett. Ez az esemény Székesfehérvár történelmi emlékeihez tartozik, és egyúttal a magyar kereszténység megszilárdulásának alapja volt. Tudjuk a történelemből, hogy Bélát nem a bazilikában, hanem az általa alapított szekszárdi templomban temették el, miután ezt maga is így kívánta. Annak a szomorú korszaknak, amely Béla után következett, kevés történelmi emléke játszódott le Székesfehérvárott. A legfontosabb esemény az volt, hogy 1063-ban itt koronázták meg Salamont, akit már gyermekkorában is érintettek a szent koronával. Ez a második