Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története I. - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 1998)

2. Szent István 1000-1038

vülő áldozatkészség, a földi lét szűk határain túl Istenhez emelkedő gondolkodás, a magyar földet magyar szívvel szerető hazafiság, a tanulás izzó vágya, íme, ezek volnának pár szóban azok a jellemvonások, melyeket a magyar történelem Szent Imre életéből megőrzött. Vajon nem ezekre van-e szüksége 900 év után is minden magyar ifjúnak, hogy belőle igazi magyar ember alakuljon? Álljon meg minden székesfehérvári ember a Szent Imre utcában, mert ennek területén volt valamikor a nemes királyfi kápolnája. Rég elporlott, kő kövön nem maradt belőle, de a szellem, amely innen áradt, el nem pusztul. Ezen utca helyén született Imre herceg, akinek kápolnáját épp ezért állította ide minden valószínűség szerint Eufrozina királyné. 1234-ben már megemlékeznek róla okleveleink, Kálmáncsehi Domokos, nagynevű prépostunk pedig Hollós Mátyás idejében emlékkővel jelölte meg. Ez az emléklap régi nagyságunk beszédes köve. 1734-ben került elő a föld gyomrából, hogy azután újra nyomtalanul eltűnjék. A fölírást azonban ismerjük és ez a következő volt: Reveren Patr. Dominici Praeposi-ti. Hie Divi Stephani Carissime Proles Duy Emericus dicitur esse natus. A fiút nyolc év múlva az apa követte: 1038-ban meghalt Szent István. Róla, úgyszintén a később Székesfehérvárott eltemetett királyok betegségéről, a lehetőség szerint orvostörténelmi adatokat is óhajtván most szolgáltatni, megemlítem, hogy Szent István a nagyobb legenda szerint egy ízben három éven keresztül betegeskedett, de bajáról, - amelynek természete felől még csak nem is tájékozódhatunk, - isteni kegyelem folytán kigyógyult. Részletesebb adataink vannak azonban azon időkről, melyek 1031 utánra vonatkoznak. Imre herceg halála után, miként Thuróczi krónikájában olvashatjuk, a krirály „a bú és bánat miatt igen súlyos betegségbe esett, hosszú idő múlva fellábadt ugyan, de előbbi egészségét többé nem volt képes visszaszerezni, mert súlyos lábfájdalmakban szenvedett, és a trónöröklés is sok gondot okozott neki. Ereje mindinkább csökkent." Hartvik így írt: „Nemsokára megbetegedett a király, ereje hanyatlott és a gyengeség fokozódván, alig bírt lábán állani." Kézai megjegyzi, hogy „a nagy fájdalom és bánat miatt megbetegedett és lábfájás györtörte őt." Mindezen töredékes adatok arra engednek következtetni, hogy talán izületi bántalmak kínozták a kimerült, a sok gond és csapás által megviselt hetvenéves aggastyánt, aki azután a korral járó végelgyengülésben meghalt. Tudjuk a történelemből, hogy ez a halál Óbudán következett be, ahonnan Székesfehérvárra szállították a király holttestét. A híres bazilikát a temetés előtt felszentelték, és Szent Istvánt márványkoporsóban, fején arany koronával a templom közepén adták át a földi pihenésnek. Mi történt később sírjával, ezt majd Szent László király életénél fogjuk elmondani. Szent István, miként az eddigiekből láttuk, nagy dolgokat alkotott városunkban, de az elmúlt kilencszáz esztendő minden nagy alkotást rombadöntött, s ma már semmi sincs, ami régi nagyságukat, régi dicsőségüket hirdetné.