Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története I. - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 1998)

Előszó (írta Prohászka Ottokár, székesfehérvári megyéspüspök)

mai Magyarország nemcsak zátony volna a népek tengerében, hanem homogén szikla, -ha e nemzettestnek érzelmi egysége: egy lelke s egy nyelve volna, - ha a nemzet, így ahogy van, a maga korlátoltságában el tudna igazodni jobb érzésein, s a nemzeti élet nélkülözhetetlen igényein, s nem adna föl életkellékeket s fejlődést, s azzal kilátásokat is a jobb jövőbe: akkor igen, akkor biztosítana magának méltányosabb korokban életet. De hát két évszázad elmúlt, s Székesfehérvár is, mint annyi sok más magyar város, a vidéki lét szerény igényeivel, csendes, öntudatlan tengődéssel rácáfolt nagy múltjára. Lauschmann ezt az életcsendet is leírja; leírja a nemzeti öntudat elidegenedését önmagától s történelmétől, leírja azt a kort, s azt a lakosságot is, mely nem volt érdemes rá, hogy itt szent sírok álljanak, s mely beletörődött saját nemzeti semmiségébe, s önmagának feledésébe. Máshol a rögök közé bújt el a nemzeti érzés, s ott a rögig kell leereszkednie a történetírónak is, ki a nép géniuszának lüktetéseit, reményeit, s imáit el akarja lesni. A letört nemzeti gondolat földszagú; a törésföld párája, s a puszta lehelete keverődik benne, földhöz tapadva erősödik meg csendes tűrésben, s nagy reményben, hogy azután megacélosodva támadjon föl, s visszakövetelje jussát. De itt, minálunk nem tapadt a régi szellem még a röghöz sem. Itt úgy szántott az idő, s úgy forgatott föl otthont s rögöt egyaránt a kegyetlenség, hogy a nép is kiveszett, s ami foszlánya maradt, az csak bujdosott vagy meghúzta magát romnak épült falvakban, s nádasok közt lapuló kalibákban. Lauschmann Gyula ezt is mind elmondja hűségesen; nem takar, nem színez, hanem igazat mond, s talán így segít. így mutat rá arra, hogy Magyarországnak nemzeti lét kell, olyan, mely ha nem is a régi, mert elszivárgóit vérnek közösségével, de legalább a régi érzések melegével kapcsolódik bele a dicsőséges Magyarországba. Rámutat nagy kötelességekre is, nevezetesen arra, hogy a kultúrának központok kellenek, s hogy az a régi Fehérvár is folytatást sürget; sürgeti, hogy a város, ha nem is székváros, nem is főváros, de a múltat folytató, s az elváltozott viszonyoknak megfelelő vidéki központ legyen. Mi, székesfehérváriak pedig ennek a mi derék ár. Lauschmannunknak sokkal tartozunk, hiszen nemcsak nagy munkát végzett, hanem nagy jót is tett velünk. Ő a feledés homályából kiemelte, s megszólaltatta e hallgatag emlékeket; ő rásegített a régi géniusz iránti tiszteletre, s a régi múltnak szeretetére, s kenyérkereset szürkeségéből kiemelkedő idealizmussal, s áldozatos munkával éleszti bennünk a kegyeletet. E történet lapjairól hozzánk szóló, nagy múltnak is ez a vágya: fejlődjünk! A történetíró írása pedig magának a nemzeti géniusznak szava, mely a régi Székesfehérvár emlékein át új, virágzó Fehérvár megteremtésére ösztönzi a nemzet, s a haza őszinte fiait. Székesfehérvár, 1912. december Prohászka Ottokár